A kultúra képviselete nem hitbizomány

A figyelem a napokban rövid időre a külföldi magyar kulturális inté­ze­tekre irányult. Igaz­gatóik éves tanácskozásukon vonták meg tevékenységük mérlegét, a Művelődési és Köz­oktatási Minisztérium vezetői pedig újra megfogalmazták a kultúra­ter­jesztéssel kapcso­latos kormányzati követelményeket.

A párizsi magyar intézet (Forrás: Internet)

Szerte a világon tizennégy helyen működnek a magyar kultúra képviseletére hivatott inté­zetek. Ez a mennyiség természetszerűleg nem vetekedhet a világot behálózó német vagy francia intézmények számával, különösen nem a talán legismertebb British Counciléval, amely­nek 1993as adatok szerint 99 ország 182 városában van képviselete. A kis magyar szigetek azonban nélkülözhetetlen szerepet töltenek be a változatlanul fontos exportcikknek számító magyar kul­túra külföldi megismertetésében, népszerűsítésében.

Trianon ellensúlyaként

A külföldi intézetek létrehozása az 1920-as években a trianoni elszigeteltségből és vesztes hely­zetből kitörni szándékozó kultuszkormányzat, nevezetesen Klebelsberg Kunó miniszter ne­vé­hez fűződik. Nem véletlen, hogy a magyar értelmiség utánpótlásának képzését, tájékozó­dását, a tudósképzést ösztöndíjakkal segítő Collegium Hungaricumok 1923/24-ben Bécsben és Ber­linben jöttek létre, amit 1927-ben a római, párizsi és zürichi (utóbbi csak két évig létezett) inté­zetek megnyitása követett. Ezt követően csaknem két évtizeden át kellett vámi az újabb ház­avatókra. A sor a háború után folytatódott: 1948: Szófia, Varsó, 1973: Kelet-Berlin, 1974: Kairó, 1978: Prága, Újdelhi, 1978: Pozsony, 1980: Helsinki, 1988: Moszkva, 1989: Stuttgart, 1992: Bukarest.

Az évszámok világosan jelzik azokat a történelmi periódusokat és körülményeket, amelyek új intézetek nyitását szükségessé tették. A megcsonkított ország veszteségeit ellensúlyozni kí­vánó, nyugat-európai irányultságú első hullámot követően az újabb, immár kelet felé tekintő terjeszkedés igényét a második világháború után az ún. szocialista tábor létrejötte váltotta ki. A „testvéri" országokban létesült szovjet mintájú intézmények alapjaikban különböztek a Colle­gium Hungaricumoktól: elsődleges feladatuk, afféle művelődési ház jelleggel, a magyar kultúra eredményeinek propagandisztikus terjesztése, a rezsim legitimitásának bizonyítása volt.

A rendszerváltozást, 1990-et követően erőteljesen felvetődött a külföldi magyar intézetek működésének, profiljának felülvizsgálata. A művelődési minisztériumban újabb és újabb ter­vezetek, elképzelések születtek a hálózat korszerűsítésére. A nyílt igazgatói pályázatok vérfris­sítést hoztak az intézetek életébe. Az első, jobbközép kormány által kinevezett vezetők több helyütt, például Berlinben és Párizsban, sikerrel törték meg a kiváltságokat élvező hazai érdek­körök hegemóniáját, a plurális kultúrafelfogás jegyében ellensúlyozták a korábbi egyolda­lú­ságot, azaz más művészeti irányzatoknak, háttérbe szorított alkotóknak is bemutatkozási lehe­tőségeket teremtettek.

A művelődési és a külügyminiszterből, valamint a tudományos akadémia elnökéből álló bizottság 1993-as elvi döntésében szakított a szovjet külpolitika intézményrendszerének példája nyomán kialakított kultúrdiplomáciai szemlélettel és feladatokkal, s az intézethálózatot újra a magyar kultúra és tudományosság legmagasabb szintű képviseletévé, a tehetséges ösztön­dí­jasok bázisává kívánta átformálni. A szűkös anyagi korlátok és a kormányzati ciklus lejárta azonban meghiúsították e koncepció érvényre jutását. Az elavult szerkezet átalakítása elmaradt.

Ideológiai inga

A második, szocialista-liberális kormányban a kultúra felügyelete, a kulturális intézmény­rend­szer irányítása a kisebbik koalíciós partner felségterülete lett. Ennek eredménye az új in­tézetigazgatók kiválasztásában mindjárt érzékelhetővé vált. Az ideológiai inga az ellentétes irányba lendült át, s a döntések arra mutatnak, hogy a kultúránk képviselete a választási eredmé­nyek által szentesített eszmei, ízlés és politikai viszonyok szerint alakul. Elodázódni látszik az, hogy a magyar kultúra és tudomány eredményeinek közvetítése aktuálpolitikai hatásoktól men­tes, értékelvű szakemberek kezébe kerüljön.

A művelődésügy új irányítói mindazonáltal kezdettől fogva nagy hangsúlyt fektettek az intézményhálózat fejlesztésére. Prioritásaiknak megfelelően, a liberális angolszász orientá­cióból következően Londont és New Yorkot jelölték meg új intézetek helyszínéül, de szóba került Jeruzsálem is. Mivel a tárca költségvetéséből a létező hálózat fenntartására sem futja, az új intézetek feltételeinek megteremtéséhez – hacsak nem támaszkodnak más, például magán­forrásokra – kormánydöntés volna szükséges. Erre az ország jelenlegi gazdasági helyzetében csekély esély látszik.

A tárcán belül, éppen a költségvetési megszorítások miatt, az utóbbi időben érlelődnek a magyar intézetekkel kapcsolatos koncepcióváltás jelei. A bizonyos csoportok érdekeinek in­kább megfelelő, kultúrház jellegű intézménytípus fenntartásával szemben erősödnek azok a hangok, amelyek a házak átszervezését, a létszámok csökkentését és a menedzserirányítás be­vezetését helyezik előtérbe. A súlypontáthelyezés Magyarország euro-atlanti irányultságából következően elodázhatatlan, még ha egynémely volt szocialista ország esetében politikai érzé­kenységeket érint is.

Új típus, szemlélet

A tisztító viták középpontjában az új profilok és feladatok kimunkálása áll. A hagyományos intézmények komplex művelődési házakként működtek nagy előadóteremmel, könyvtárral, kiállító-helyiséggel, nyelvi laboratóriumokkal, irodákkal. A kommunikációs forradalom azon­ban módosította működési feltételeiket, leszűkítette kultúraterjesztő lehetőségeiket. Ellentétben az angol, német vagy francia intézetekkel, kis nemzetként nem számíthatunk arra, hogy a nyel­vünk iránti érdeklődés tömegeket vonz a magyar központokba. Ezek egyébként sem képe­sek arra, hogy hatósugarukat a befogadó ország egészére kiterjesszék. Jelenlegi formájukban való­jában „gettósítanak", hiszen túlnyomó részben csak arra a szűk fővárosi érdeklődő körre tá­maszkodhatnak, amelyik ilyen-olyan módon egyébként is kötődik Magyarországhoz és kultú­rájához. Kultúránk nekünk érthetően fontos, teljesítményeire okkal lehetünk büszkék, ez a tudat azonban partikuláris marad a világ kulturális kavalkádjában, ha érvényesülését nem segíti a kor követelményeihez igazodó közvetítő mechanizmus.

A kor követelményei pedig azt diktálják, hogy az intézmények mindenekelőtt a befogadó ország hagyományaihoz és sajátosságaihoz igazodjanak. Az elsőbbséget élvező fejlett, erőteljes kulturális háttérrel rendelkező országokban jóval mérsékeltebb a kultúránk iránti érdeklődés, mint a világ más részein. A személyek, intézmények, szervezetek közvetlen kulturális és tu­do­mányos kapcsolatai annyira intenzívvé váltak, hogy megkérdőjelezik a reprezentatív, ám költ­séges, kevesek által látogatott állami intézetek létjogosultságát.

Feladatkörüket módosítva e központok megsokszorozhatnák hatékonyságukat, ha nem sa­ját falaik közé akarnák becsalogatni az esetleges érdeklődőket, hanem arra törekednének, hogy a befogadó ország intézményrendszerébe beágyazódva rendszeres információszolgáltatással, kapcsolatteremtéssel segítsék kultúránk értékeinek eljutását a potenciális fogyasztókhoz. Ehhez a jelenlegi bürokratikus és akadémikus szemlélet felszámolására, a kultúraterjesztésben, finan­szírozásban, a nonprofit szervezetek világában, a magyar és az illető ország kultúrájában egy­aránt járatos, menedzsertípusú közvetítőkre volna szükség.

Az ország érdekében

A szemlélet- és modellváltással párhuzamosan megoldandó a külföldi intézethálózat szak­mai és politikai hátterének kérdése. Az intézetek irányítása országonként eltérő, egyes helyeken a művelődési, másutt a külügyi tárcához tartoznak. E látszólag formai szempont valójában azt a dilemmát takarja, hogy a hálózat művelődéspolitikai vagy külpolitikai céloknak alárendelten működjön-e. A kultúra autonómiája mellett kardoskodók az előbbi, az egységes külképviselet fontosságát hangsúlyozók az utóbbi változat mellett teszik le szavazatukat. Tartani lehet attól, hogy a döntésben nem a józan számítás és az ország hosszú távú érdeke, hanem koalíciós sak­kozgatások, tárcaerőviszonyok és lobbybefolyások lesznek a meghatározók.

Pedig példák közel s távol szép számban akadnak. Idézvén a már említett angol megoldást, a British Council formailag ugyan munkáját önálló jogi személyként végző, nem kormányzati szerv, ám stratégiáját és politikáját, valamint költségvetésének egy részét közvetlenül a kül­ügyminisztérium határozza meg a brit diplomácia szempontjainak megfelelően. Tevékeny­sé­gének eredményességéből, tekintélyéből számunkra is adódna a következtetés: a kultúra álla­milag, az adófizetők pénzéből támogatott képviselete nem lehet öncélú akciósorozat, egyetlen tárca vagy érdekcsoport hitbizománya. A magyar kultúra kevés konvertálható értékeink egyike, közvetítését kívánatos széles körű társadalmi konszenzusra alapozva, az egységes külképviselet céljai és keretei közé illesztve, annak alárendelve, az ország javára felhasználni.

Miközben a Nyugat kegyeiért és az Európai Unióba történő bebocsáttatásért irgalmatlan verseny alakult ki a posztkommunista Kelet országai között, Magyarország felszámolta tájé­koztatási irodáját, és nem sok jele látszik annak, hogy távlatos, össznemzeti stratégiai céljainak eléréséhez képes megfelelő tárgyi és szellemi muníciót hadra fogni. Kétségtelen, hogy egy ország képét alapvetően belső stabilitása, gazdaságának hatékonysága, demokratikus intéz­ményrendszere, életszínvonala, kulturáltsága határozza meg. Ezt semmiféle propaganda, színes brosúra nem helyettesítheti. Ám súlyos, a jövőt aláásó tévedés volna lemondani valós értékeink felmutatásáról, a tárgyszerű, pontos ismeretek közléséről. Mielőtt a művelt világ mások inter­pretációjában ismerné meg azokat.

(Hajdú-bihari Napló, 1995)