Mozijegyet hányat vegyek?

 

Szeretem a mozit. E szubjektív meg­nyilatkozásra azért ragad­tatom magam, mert tu­dom, hogy embertársaim között sokan vannak olya­nok, akik nem szeretik a mozit. Én szeretem.

Volt egy idő az életemben, ami­kor szinte faltam a filme­ket, amikor egy-egy új da­rab megnézése mű­veltsé­gem építésé elmaradhatat­lan téglájának számított. Elfoglaltságaim miatt ugyan erről a szokásomról le kellett mondanom, de ha tehetem, lyukas óráimban ma is beugróm a moziba.

Filmeket sohase a szó­rakozásért néztem. Ez per­sze nem jelenti azt, hogy értetlenül állok azok igé­nyei előtt, akik pusztán kellemes időtöltésnek tekin­tik a mozit, de nekem erre sohase volt módom. Ha időt tudtam rá szakítani, akkor a komoly, művészi­leg is tartalmas filmeket iktattam a programba, s még á híres sci-fi vagy ka­tasztrófa filmeket is azért néztem meg, hogy tudjam, milyenek. Ez persze egy­fajta értelmiségi betegség – de hát egészségileg én ilyen irányban lettem fer­tőzött.

Rokonszenvem a mozi iránt nemcsak a filmekre, hanem a róluk szóló írá­sokra is kiterjed: ha már nem tudok rendszeresen moziba járni, legalább ol­vasva kövessem a fejleményeket. Így tűnt fel az utóbbi időben a művészfilmek sorsáért aggódó, a film mint művészei esélyeit tag­laló cikkek számának meg­szaporodása. A kommersz eluralkodásától félő szem­lélet persze nemcsak a filmszakmára jellemző ma­napság, hanem áthatja az egész kulturális életet. Ok­kal: minden jel arra mu­tat, hogy a népesség döntő többsége a napi (négy, nyolc, tizenkét órai?) munka befejeztével nem az élet nagy kérdéseivel szem­besítő, bonyolult eposzokat igényli, hanem a kikapcso­lódást, felfrissülést ígérő, könnyeden szórakoztató darabokat. Ez természetes jelenség: a rekreáció elen­gedhetetlen a munkaképes­ség újratermelődéséhez. Baj akkor van, ha a rek­reáció igénye, pontosabban elemi igénye kiszorít min­den más életmegnyilvánu­lást az ember emberré vá­lásának folyamatából.

Mit tehet ebben a hely­zetben a filmforgalmazás? A viták éppen erről foly­nak. Szőkébb portánkon maradva én konkrét vá­laszt kerestem a kérdésre: átnéztem a debreceni mo­zik utóbbi két hónapi mű­sortervét. Statisztikát nem készítettem, pedig látvá­nyosak lehettek volna az adatok. De annyira elriad­tam az arányoktól, hogy el­ment a kedvem a számo­lástól. Nem kétséges: a debreceni mozikat is elérte a kommersz árhulláma. A játszott filmeknek legalább hetven-hetvenöt százaléka ebbe a kategóriába esik.

A csúcsot a Víg mozi februári délutáni kínálata éri el:  egész hónapban mindössze két fil­met tarta­nak műsoron. Háromne­gyed négy, hat és negyed kilenc órai kezdettel 6-19. között a Balekok című szí­nes, szinkronizált francia film, február 20.-március 5. között pedig az Ágyúgo­lyó futam című színes, szinkronizált amerikai film szerepel a programban. Előttük, január 30-tól feb­ruár 5-ig a Bombajó bok­szoló című színes, szinkro­nizált olasz kalandfilmet vetítették.

Bár a februári műsor va­lóban szélsőséges, azért ne feledkezzünk meg arról, hogy Debrecen mozihálóza­ta, annak profilírozása igen sokrétű, színes. S a forgal­mazók nyilvánvalóan azt válaszolnák a felvetésre, hogy igenis játszanak ők komoly művészfilmeket, a nézők arányához képest még sokat is; de a mozikat el kell tartani, az állami támogatás egyre szűkül, s tömegesen csak kommerszekre tódulnak a nézők. Ördögi kör.

Ördögi kör? Pillanatnyi­lag az. Mert kétségtelen tény. hogy a forgalmazást az anyagi szükségszerűsé­gek viszik el a silány irá­nyába. S az is tény, hogy az esztétikai nevelés, a szépérzék formálása nem a mozik feladata. Annak már a bölcsőben el kell kezdőd­nie.

Persze az sem kevés, amit a kedvezőtlen tenden­cia ellen a moziüzemi vállalatok tehetnek. Rétegmo­zik, közösségi vetítési alkalmak teremtésével védhetnék a kultúra „hadállásait”. Debrecenben erre is vannak jó kezdeményezések. Tömegfilmekre ott vannak a nagy filmszínházak. A kis mozik, klu­bok, egyéb szolgáltatások szélesebb kínálattal a filmtörténet különleges, érdekes, értékes alkotásait tűzhetik ismételten műsorra, hogy ébren tartsák a film mint művészet iránti igényt, s lehetővé tegyék a filmirodalom történeti is­meretét.

Ez csak egy példa a minőség esélyeinek védelmére. Tennivaló volna bőven – bár azt sem hallgatha­tom el, hogy magam nem vagyok képes belátni, miképpen egyeztethető össze a kommersz forgalmazá­sát diktáló anyagi érde­keltség és az igazi filmkultúra áldozatokat kívánó képviselete.

De hátha vannak a film­szakmában olyanok, akik erre is tudják a megoldást.

(Hajdú-bihari Napló, 1986)