Mozijegyet hányat vegyek?
Szeretem a mozit. E szubjektív megnyilatkozásra azért ragadtatom magam, mert tudom, hogy embertársaim között sokan vannak olyanok, akik nem szeretik a mozit. Én szeretem.
Volt egy idő az életemben, amikor szinte faltam a filmeket, amikor egy-egy új darab megnézése műveltségem építésé elmaradhatatlan téglájának számított. Elfoglaltságaim miatt ugyan erről a szokásomról le kellett mondanom, de ha tehetem, lyukas óráimban ma is beugróm a moziba.
Filmeket sohase a szórakozásért néztem. Ez persze nem jelenti azt, hogy értetlenül állok azok igényei előtt, akik pusztán kellemes időtöltésnek tekintik a mozit, de nekem erre sohase volt módom. Ha időt tudtam rá szakítani, akkor a komoly, művészileg is tartalmas filmeket iktattam a programba, s még á híres sci-fi vagy katasztrófa filmeket is azért néztem meg, hogy tudjam, milyenek. Ez persze egyfajta értelmiségi betegség – de hát egészségileg én ilyen irányban lettem fertőzött.
Rokonszenvem a mozi iránt nemcsak a filmekre, hanem a róluk szóló írásokra is kiterjed: ha már nem tudok rendszeresen moziba járni, legalább olvasva kövessem a fejleményeket. Így tűnt fel az utóbbi időben a művészfilmek sorsáért aggódó, a film mint művészei esélyeit taglaló cikkek számának megszaporodása. A kommersz eluralkodásától félő szemlélet persze nemcsak a filmszakmára jellemző manapság, hanem áthatja az egész kulturális életet. Okkal: minden jel arra mutat, hogy a népesség döntő többsége a napi (négy, nyolc, tizenkét órai?) munka befejeztével nem az élet nagy kérdéseivel szembesítő, bonyolult eposzokat igényli, hanem a kikapcsolódást, felfrissülést ígérő, könnyeden szórakoztató darabokat. Ez természetes jelenség: a rekreáció elengedhetetlen a munkaképesség újratermelődéséhez. Baj akkor van, ha a rekreáció igénye, pontosabban elemi igénye kiszorít minden más életmegnyilvánulást az ember emberré válásának folyamatából.
Mit tehet ebben a helyzetben a filmforgalmazás? A viták éppen erről folynak. Szőkébb portánkon maradva én konkrét választ kerestem a kérdésre: átnéztem a debreceni mozik utóbbi két hónapi műsortervét. Statisztikát nem készítettem, pedig látványosak lehettek volna az adatok. De annyira elriadtam az arányoktól, hogy elment a kedvem a számolástól. Nem kétséges: a debreceni mozikat is elérte a kommersz árhulláma. A játszott filmeknek legalább hetven-hetvenöt százaléka ebbe a kategóriába esik.
A csúcsot a Víg mozi februári délutáni kínálata éri el: egész hónapban mindössze két filmet tartanak műsoron. Háromnegyed négy, hat és negyed kilenc órai kezdettel 6-19. között a Balekok című színes, szinkronizált francia film, február 20.-március 5. között pedig az Ágyúgolyó futam című színes, szinkronizált amerikai film szerepel a programban. Előttük, január 30-tól február 5-ig a Bombajó bokszoló című színes, szinkronizált olasz kalandfilmet vetítették.
Bár a februári műsor valóban szélsőséges, azért ne feledkezzünk meg arról, hogy Debrecen mozihálózata, annak profilírozása igen sokrétű, színes. S a forgalmazók nyilvánvalóan azt válaszolnák a felvetésre, hogy igenis játszanak ők komoly művészfilmeket, a nézők arányához képest még sokat is; de a mozikat el kell tartani, az állami támogatás egyre szűkül, s tömegesen csak kommerszekre tódulnak a nézők. Ördögi kör.
Ördögi kör? Pillanatnyilag az. Mert kétségtelen tény. hogy a forgalmazást az anyagi szükségszerűségek viszik el a silány irányába. S az is tény, hogy az esztétikai nevelés, a szépérzék formálása nem a mozik feladata. Annak már a bölcsőben el kell kezdődnie.
Persze az sem kevés, amit a kedvezőtlen tendencia ellen a moziüzemi vállalatok tehetnek. Rétegmozik, közösségi vetítési alkalmak teremtésével védhetnék a kultúra „hadállásait”. Debrecenben erre is vannak jó kezdeményezések. Tömegfilmekre ott vannak a nagy filmszínházak. A kis mozik, klubok, egyéb szolgáltatások szélesebb kínálattal a filmtörténet különleges, érdekes, értékes alkotásait tűzhetik ismételten műsorra, hogy ébren tartsák a film mint művészet iránti igényt, s lehetővé tegyék a filmirodalom történeti ismeretét.
Ez csak egy példa a minőség esélyeinek védelmére. Tennivaló volna bőven – bár azt sem hallgathatom el, hogy magam nem vagyok képes belátni, miképpen egyeztethető össze a kommersz forgalmazását diktáló anyagi érdekeltség és az igazi filmkultúra áldozatokat kívánó képviselete.
De hátha vannak a filmszakmában olyanok, akik erre is tudják a megoldást.
(Hajdú-bihari Napló, 1986)