1975-1988

Mostanában, ha falumba hazamegyek, ritkán találko­zom Herczeg bácsival, az idős kovács­mesterrel, akinek műhelyében az izzó vasdara­bok és a kalapácsok csilingelése között gyer­mekkorom legmelegebb napjait töltöt­tem. Túl van már a hetve­nen, s mint hallom, beteges­kedik is, kevesebbet jár az utcán.

Ülünk a nagy teremben. Lehetünk vagy kétszázan. A meghívás fél ki­lencre szólt, s mi az illen­dőség szerint időben elfoglaltuk helyeinket. Várunk. Az óramutató átlépi a felet, de kezdésnek semmi jele.

Tizenegy igen, nyolc nem, tizenegy tartózkodás. Ez volt a szavazás végered­ménye, s az intéz­mény – az egyszerűség kedvéért ne­vezzük egyetemnek – taná­csa levette a napirendről a javasolt professzor tanszék­vezetővé történő megválasz­tásának kérdését.

Magyar Újságírók Országos Szövetsége

Hajdú-Bihar megyei vezetősége

Tisztelt Vezetőség!

Olyan ügyben kérem a MUOSZ helyi csoportjának közben­járását, amely a lapszerkesztés és a lapkiadás viszonyának.számomra eddig ismeretlen, tisztázatlan kérdéseit veti fel.

BEVEZETÉS I. A tanító néni azt a feladatot adta nekünk, írjunk egy fogal­mazást arról, hogy közsé­günkben kik járnak a köny­vesboltba, és milyen köny­veket vásárolnak. Egy szép keddi nap délután elmen­tem tehát a könyvesboltba, ami már egy éve a Semsey kastélyban van, és igen rosszul néz ki. Nincs kirakata sem, és csak egy ablaka, ma­gasan az utca fölött. Az aj­tóhoz lépcsőn kell felmen­ni. Odabent hideg van. A falon Lenin, Veres Péter, Hemingway, Ady és Pus­kin képe lóg.

Szorongásos álmaimban még ma is gyakran felidéződik elsős gimnáziumi évem hideglelős emléke, amikor – szüleim erőteljes hatására – néhány hetet tánctanu­lással töltöttem.

A tájat a Duna metszi ketté. József Attila megénekelte szürkén-piszkosan hömpölyög egykor jobb napokat megélt medrében, de: víz így is, folyó, folyam, természet; valami állandó, ősi, megszüntethetetlen vonal a változó térképen. És – "Duna-völgyi párbeszéd", "Duna-kon­föde­rá­ció” – mennyi illúzió bölcsője!

Személygépkocsim kétségtelenül nem tar­tozik a magyar utakon is mind nagyobb számban futkározó autócsodák közé. De autó helyett megteszi, s nálam teljesíti ezt a hivatását; köz­lekedési eszköz, használati tárgy, nem fétis. Létezése fontos számomra, meggyorsítja és meg­könnyíti az életemet, ezért megbecsülöm, és hosszú életet akarok neki biztosítani a földön.

Úgy voltam akkoriban, mint a legtöbb velem egykorú: feszítő félénkségemet palástolva maga­biztos öntudat látszatát keltve szálltam szembe a nagyvilág kihívásaival. Legbelül talán az szorított, hogy sejtettem, néhányan még emlékez­nek arra a baljóslatú napra, ami­kor anyám kíséretében rövidnad­rágban megérkeztem a hegyvidéki kisváros szeptember eleji napfény­ben fürdő, vadszőlővel befuttatott patinás kollégiumának halljába.