Kutyadolog

„A kutya már ott élt az ember környezetében akkor is, amikor az ember még csak kőből ké­szítette szer­számait Barlangja, tanyája körül ólálkodó - hulladékra váró - farkas és sakálszerű kölykeiből szelídítette hűsé­ges társává. Az ember gondozása bá­mulatosán átalakította a ku­tyát Nincs még egy állat, amely ennyiféle volna. Mindegyik fajtának más-más tulajdonságát fejlesztették ki. Az éberség a házőrző ku­tyák kiváló tulajdonsága; a vadászkutyákat a szaglóképesség meg a gyorsaság jel­lemzi; a pásztorkutyák bát­rak, ügyesek, tanulékonyak; az életmentő kutyák a bajba jutottakon segítenek; a rend­őrkutyák felbecsülhetetlen szolgálatot teljesítenek a bű­nözők felderítésében."

Az ismertetés az alaptud­nivalókat tartalmazó általá­nos iskolai élővilág tan­könyvből származik. A pontos mondatok elgondolkod­tatok: vajon melyik állatról mondható el még, hogy ennyire az ember társa tudna lenni? Pedig a felsorolás ko­rántsem teljes: hiányzik be­lőle egy manapság igen elterjedt fajta, a Kedvteléses ku­tya. Nehogy félreértés támadjon: nem a kutyának vannak kedvtelései, hanem az ember – „bámulatos átalakítója” – tartja kedvtelésből a kutyát. Ez a szokás a modern kor szülötte, s különösképpen a városokra jellemző. Falun nem tartanak kutyát csak úgy, a kutyatartás kedvéért. A derék korcs ott fontos fel­adatokat lát el: őrzi a por­tát, tereli az állatokat, vagy - ha fajtiszta - vadászatok nélkülözhetetlen kísérője.

A kutya a természet sza­bad része – volt valamikor, manapság azonban egyre gyakoribb lelőhelye a váro­sok kőrengetege. Mi keresni­valója lehet egy kutyának a tízemeletes bérházban vagy az aszfaltozott járdán? A válasz csöppet sem könnyű. „A család tartozéka", „tár­sam a magányban", „a gye­rekek kedvence" – imígy a vélemények, amelyeket me­leg hangú irodalmi megemlé­kezések is alátámasztanak, olykor a szerzők legbensőségesebb barátjává léptetve elő Lordot, Vadócot vagy Tünci-müncit.

„Piszkos dögök", „ugató varangyok", „a természet torz szüleményei" – így szólnak a ke­vésbé meleg han­gú ábrázolások, amelyek leginkább olvasói levelek és bírósági peranyagok kedvelt fordulataiként bombázzák az illetékeseket. Akárhogy is: Bodri, Zivatar, Jajte­kís­cukipofa és társai ma már a vá­rosi élet szerves részei, kinek örömére, kinek bánatára.

Hogy maguk az érintettek erről miként vélekednek, azt kellő információ híján nehéz kideríteni. Ügy tart­ják pedig, hogy a kutya a legőszintébb állat, azonnal hangot vagy leg­alábbis farkcsóválást ad érzelmeinek. Ebben a tekintetben más állatfajok is tanulhatnának tőle. Emellett. a kutya tagad­hatatlanul okos állat; nála már csak az ember okosabb, aki ebből hasznot húz. Hogy a kutyának mi haszna az emberből, erre megint nem könnyű magyarázatot adni; feltehetőleg „az okos enged" alapon döntött úgy, hogy in­kább alkalmazkodik hozzá.

Mivel a kutya értelmes állat, nyilvánvalóan tisztában van evilági tennivalóival, s ennek megfelelően éli nap­jait Nem szól a fáma olyan kutyáról, amely földi külde­tése ellen lázadt volna - ami újfent emelkedett szellemük bizonyítéka. Pórázon, száj­kosárral sétálnak a város­ban – még a játszóterekről is ki vannak tiltva! –, s ahelyett, hogy rabságuk szo­morú tényén meditálnának, úgy ugrándoznak, mintha örülnének annak, hogy gaz­dijuk tíz percre lehozta őket levegőzni.

Egyszóval okos állat a ku­tya, bár magától ő sem ké­pes mindenre rájönni. Saj­nos, az sem felel meg a való­ságnak, hogy minden kutya­tulajdonos kellőképpen felvi­lágosítaná négylábúját kutyaságának mibenlétéről. Va­lószínűleg ebben kereshető az oka annak, hogy a kutyák kü­lön­böző csoportjai eltérő műveltségi szinten állnak: a városi kutya természetszerű­leg tájé­ko­zot­tabb, kulturál­tabb, mint falusi társa, amely, ha sor kerül az összehasonlí­tásra, igen ku­tyául érezheti magát. Mozi, színház, hang­verseny, társasági élet, ugyan mit tud a városi kutya ér­veivel szembeszegezni falusi rokona? Talán azt, hogy ő még ismeri a fű illatát, a fo­lyó sodrását, a fürj surrogását, a falka szavát, a sza­badszerelmet? Avitt okoskodás.

Itt az ideje, hogy empirikus eszmefuttatásunkat a legújabb kutyaszociológiai kutatások egzakt megfigyeléseivel támasszuk alá. Ezek alapján - a bevezetőben idézett meghatározással szemben - ma a kutyáknak két nagy csoportját külön­böztethetjük meg: a kedvteléseseket és a nem kedvteléseseket, vagy egyebeket. A kedvtelésesek behozhatatlan lépéselőnyét – és jö­vőjét – jelzi, hogy érettük évente például Debrecenben 800 forint adó dukál, míg a sze­gény házőrzőért csak 60. Képzelhető, hogy ez a tény milyen hatással van a ku­tyák osztálytago­zódására és a kedvtelésesek önérzetére. Ők a fajtiszták, ők a törzs­könyvezettek, ők a státus­szimbólumok; külön lapjuk van, tulajdonosaik testületbe tömörülnek, és időnként ülé­seznek. Évente kiállításokon mutatják be termékeiket. Ezzel szemben a házőrző még az apjáig sem tudja vissza­vezetni családfáját, gazdájá­tól legfeljebb rúgásokat kap, nem beszélve a többi kiváltságról.

A határ tehát nem városi és falusi, hanem kedvteléses és egyéb kutyák között húzó­dik. A városokban is vannak házőrző kutyák, de annak el­lenére, hogy ők képviselik a döntő több­séget, mégis a vá­rosi kutyatársadalom legal­ján helyezkednek el. A kor­látlan lehetőség a kis­számú kedvteléses körében össz­pontosul, s ők ezzel lépten-nyomon élnek. Svédország­ban ilyenkor papírdobozba söprik, majd a kukába dob­ják ennek kézzelfogható je­leit: nálunk a tudomány gya­korlati hasznosítása még ko­rántsem ennyire zökkenő­mentes.

Érdekes adalék, hogy a kedvtelésesek milyen kivált­ságokat élveznek az egész­ségügyi ellátás terén is. Már az, hogy idejük túlnyomó ré­szét négy fal között töltik, megóvja őket az időjárás vi­szontagságaitól, s a lábtörés­nek is jóval kisebb az esélye. Gazdijuk már a legcseké­lyebb nátha esetén rohan ve­lük az állatkórházba, ahol olyan szakszerű kezelésben részesítik őket, hogy nem egy fejlődő ország kutyatu­lajdonosai megirigyelnék. Formailag a házőrzők is él­hetnének ezzel a lehetőség­gel, de ki a kutya törődik azzal, ha ők megbetegsze­nek? Kórházi kivizsgálásra csak gazdájukkal együtt me­hetnek, akiknek kisebb gond­juk is nagyobb ennél. Így hát a házőrzők vagy maguk­tól meggyógyulnak, vagy az enyészeté lesznek. Jellemző áldemokratikus példája an­nak, amikor egy intézkedés a szélesebb tömegek igényeit hivatott szolgálni, mégis csak a kiváltságos kevesek élhet­nek vele.

Nemkülönben megfigyel­hető ez az eredendő különb­ség annak módjában, aho­gyan a kutyák a boldog va­dászmezőket megközelítik. A házőrző megdöglik, kinyú­lik, vagy agyon­ütést szenved; a kedvteléses azonban elmú­lik, elmegy, meghal, legtöbb­ször végelgyengü­lésben (már a szájába tett krumplipürét sem bírja lenyelni), s ennek megfelelően helyezik örök nyugalomra, általában a ter­mészet lágy ölén, amivel éle­tében először találkozik. A házőrző osztályrésze: elkaparás vagy elégetés, de minél gyorsabban.

Ezek után tévedés lenne mégis azt hinni, hogy a nem kedvtelésesek szó nélkül tű­rik a megkülönböztetéseket. Igen erős bennük az osztály­tudat, aminek hangos uga­tással, alkal­manként harapással adnak kifejezést. A kedvtelésesekről – lévén több­nyire ölebek (egymás közt így rivalizálhatnak: te öleb vagy, én még ölebb) – ez nem mondható el. Ők disz­tingváltak, tudják mi az illem; viszont, ha erősen simogatják a pofácskájukat, már-már do­rombolnak. A nem kedvtelésesek nyersebbek, szókimondóbbak, nincs érzékük az úri finomságokhoz. Hátrányos helyzetük miatt sok köztük a kiábrándult, kóbor kutya: céltalan életük végére általában a gyepmester tesz pontot. Ezt elkerülendő, töb­ben önként a tudomány szol­gálatába állnak, mint bonco­lási alanyok.

Vannak, akik tudományta­lan szempontok alapján a kutyatársadalmat kiskutyák­ra és nagykutyákra osztják. Ez a nézet már csak azért is tarthatatlan, mert a nagyku­tyák többnyire kis kutyák, míg a kiskutyák nagy ku­tyák. Ez az érv kellőképpen rávilágít az efféle szemlélet idealista voltára.

Jelen dolgozatunkban a magyar kutyatársadalomnak az utóbbi három évtizedben vég­bement fontosabb válto­zásait érintettük. A fejlődés útját illetően nem merünk jóslásokba bocsátkozni. Van­nak ugyan már erre vonatkozó prognosztikai vizsgála­tok is, de ezek he­lyességét az időnek kell igazolni. Magán­véleményünket egy évezre­dek tapasztalatai során ki­kristályosodott megállapítás­ban véljük összefoglalni: mindig az erősebb kutya ugat.

(Hajdú-bihari Napló, 1978)