Már megint szabálytalan játékot akartak velem űzni. Az egyik legszentebb fogalom nevét viselő étteremben ebéd gyanánt fövetlen túrós csuszát, kávé helyett valami drapp színű löttyöt tettek elém az asztalra. Az elsőt még csak elnéztem, de a másodikat már kicseréltettem. S mit tesz isten, ekkor azt hoztak, amit kértem: gőzölgő feketét. Ezzel aztán betelt a pohár.
…dézetekkel kezdem:
„Hozzá vagyunk szokva az uralkodó párt státusából következő helyzethez".
„Más módszerek kellenek."
„Ébredjünk fel!"
„Legyen helyi programunk!"
„Mindenki tanácstalan."
„Bomlási folyamat indult meg az alapszervezetekben."
„Egyetemista tagjaink nem merik társaik előtt bevallani, hogy a KISZ-hez vagy a párthoz tartoznak."
Ha az ember többhetes külföldi útról haza tér, szinte a reszketésig ki van éhezve az itthoni hírekre. Megáll az első újságos standnál, és felvásárolja az összes lapot, ami a keze ügyébe esik. Elhelyezkedik a vonaton, s amíg Budapestről Debrecenbe ér, szemével befalja mindazt, amit a nyomtatott oldalak kínálnak számára.
…én órásmester volnék, igencsak gondban lennék a megnövekedett munka miatt. Nem az idő zökkent ki – ó, kárhozat -, hanem az órákkal történt valami: rendre késést mutatnak. Sokan próbálnák utána igazítani a mutatókat, de mivel nincs benne gyakorlatuk, kénytelen szakember segítségét igénybe venni. Vannak azonban olyanok is, akik észre sem veszik, hogy késésben vannak; ha megkérdezik tőlük, hogy hány óra van, a számlapra néznek, és gondolkodás nélkül adják a feleletet.
Hajdúböszörménybe beszökött a tavasz. Tovasuhant a Szabadság útján, a Lenin-szobornál balra fordult, és könnyed csókot lehelt az új lakótelep tulajdonosainak ráncos homlokára. Bohém szellők csiklandozták a csukott zsalugátereket, a járdákon porszemek táncoltak, a kutyák remegve várták a holdtöltét. A megújulás varázsa érintette meg a lelkeket; a nagy, egyetemes újjászületés ígérete.
A Kossuth Egyetem bölcsészkarának küldöttgyűlésére várok. Kilenc óra, de a teremben még csak néhányan lézengenek. Lányok többnyire. Tanárok, oktatók, kari párt- és állami vezetők vonulnak be, vendégek érkeznek a városi, sőt a központi KISZ-bizottságról, a városi pártbizottságról is. Milyen nagy az érdeklődés!
Véres balesetekre, összetört kocsikra, sérült utasokra számítottam, hiszen bennem is ugyanaz a kép élt, mint mindannyiunkban, ha meghalljuk a fehér autó szirénájának vijjogását. A szorongás, ami ilyenkor, ha csak pillanatokra is, belénk költözik, reflexszerűen jelentkezik már akkor is, amikor mentőautót látunk. Aztán hamar elfelejtjük az egészet, hiszen nem velünk történt a baj; a borzongás önmagunkban erősít meg, mert számunkra az élet a természetes, nem a halál.
© turigabor.hu
