Hazatérés

Ha az ember többhetes külföldi útról haza tér, szinte a reszketésig ki van éhezve az itthoni hírekre. Megáll az első újságos standnál, és felvá­sárolja az összes lapot, ami a keze ügyébe esik. Elhe­lyezkedik a vonaton, s amíg Budapestről Debre­cenbe ér, szemével befalja mindazt, amit a nyomta­tott oldalak kínálnak szá­mára.

Felüti például az orszá­gos napilapot, amelynek harmadik oldalán mind­járt különös címen akad meg a tekintete. „Itt a le­hetőség a vitára" – közlik vele a harsány betűk, amelyeket há­romhasábos, terjedelmes elemzés kö­vet a választási rendszer továbbfejlesztéséről, a tár­sadalmi érdekképviselet új formáiról, törvényterveze­tek össznépi vitájáról.

Az utazó a világ élenjá­ró országaiból érkezve öt perce lépett honi föld­re.

Mit olvashat ki a vas­tag betűs címből?

Azt, hogy ebben az or­szágban, amelyben eddig nem volt lehetőség a vitá­ra, most új ál­lapot követ­kezik: lehetőség a vi­tára. Azaz: körvonalazó­dik annak esélye, hogy az ország sorsáról ne tizen­három, ne is száztizenhá­rom ember döntsön, ha­nem esetleg a nép – a többség –, amely földjét lakja. S ez örömmel kell, hogy eltöltsön bennünket, miután felnövünk a ma­gas feladathoz, hogy bele­szóljunk dolgaink alakulá­sába.

Világos, egyértelmű be­széd. Tudomásunkra hozza, hogy ebben az országban, amelynek politikai gya­korlata negyven év, a „szocializmus" címszava alatt képtelen volt életképes gazdaságot, eredménye­sen működő termelési és elosztási rendszert, humá­nus, igazságos, teljesít­ményorientált értékren­det kialakítani, az állam­polgároknak most meg kell becsülniük magukat, mert itt a lehetőség a vitára. 

Az utas elgondolkodik azon, hogy harminchét évet leélt a Földnek ezen a pontján, kijárta az iskolá­kat (jól-rosszul), dolgo­zott eleget (így-úgy), látó­körét szélesítendő, művelt­ségét gyarapítandó sokfelé járt, koplalva most is be­csatangolt három országot – s nem érti, hogy az öröm helyett miért érzi elszomorítónak azt, amit az újságcím su­gall.

Lehetőség a vitára?

Hiszen ő eddig sem tett mást, mint vitá­zott. Hadakozott az önálló vélemény­formálásért, a személyiség jogaiért, a gondolkodás szuverenitá­sáért, a többségi akara­ton alapuló, demokratikus társadalmi berendezkedé­sért, a ráció érvényesülé­séért, az értelmes cselek­vés lehetőségéért, a toleran­ciáért, az igazságért. Sok nehéz küzdelmet vívott a lega­litásban, miközben bő­séggel hullottak tollai – s emberéletének felén túl még mindig azt kérdezi, hogy a világban, ahol él, ülhet-e tort az irracionali­tás, az elvtelenség, a kor­rupció, a szervilizmus, az önzés, s pusztulhat-e a sok érték, mit évszázadok fel­halmoztak.

Az utazó nem pesszi­mista, csak idealista. Nem érti, mi tör­tént vele munkába állása, tizenhárom év óta, nem tudja, hova lett akkori vi­lágmegváltó akarata, hite, lobogása. Nem tudja, miért kellett annyit ütköznie, amikor itt a lehetőség a vitára. Nem érti, miért kellett állandóan fal­ba vernie a fejét, s emiatt hátrányosan megítéltet­nie az elbíráláskor, mi­nő­sítéskor, miközben eg­zisztenciálisan, financiáli­sán szépen elhúztak mel­lette azok, akik óvakod­tak a szembeszállástól, a hangos véleményalkotás­tól, s lelkiismeretüket el­altatva be­illeszkedtek a status quoba.

S most itt ül a mocskos vonaton, amely robog ve­le hazafelé.

Haza?

Indulása előtt többen is meg­kérdezték tőle tréfálkoz­va: „S aztán viszont lá­tunk?”

A Nyuga­tiban hamar behúzott a szerelvény a csarnokba. Az utas felszállt, s olyan ülő­társakat keresett, akikre rábízhatja csomagjait, amíg ő harap valamit. Idős vidéki bácsi és néni szom­szédságában rakodott le. Jó háromnegyed óra múlva tért vissza. A bácsi az ő helyén üldögélt. „Sokan jöttek erre, gon­doltam, jobb, ha így fog­lalom" – magyarázta.

Az utas szemét könnyű pára futotta be. Megköszönte a szívességet, s talán még so­ha ilyen mélyen nem érez­te, hogy ne­ki ezzel a vonattal kell utaznia.

(Hajdú-bihari Napló, 1988)