Játékszabályok
Már megint szabálytalan játékot akartak velem űzni. Az egyik legszentebb fogalom nevét viselő étteremben ebéd gyanánt fövetlen túrós csuszát, kávé helyett valami drapp színű löttyöt tettek elém az asztalra. Az elsőt még csak elnéztem, de a másodikat már kicseréltettem. S mit tesz isten, ekkor azt hoztak, amit kértem: gőzölgő feketét. Ezzel aztán betelt a pohár.
Országszerte sokat cikkeznek manapság a vendéglátás színvonalának süllyedéséről. Az árak egyre emelkednek, a kiszolgálás és az ételek minősége viszont ezzel egyenes arányban romlik. Hogy ennek mi az oka, más lapra tartozik. Én most csak egy mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet, ami egyben túlnő a vendéglátás keretein.
Az említett eset nem először történt meg velem. Néha szóvá tettem, néha nem, az időtől, hangulattól, társaságtól függően. Tudom, hogy ismerőseim, barátaim véleménye megoszlik a kérdésről. Vannak, akik habozás nélkül reklamálnak, s vannak, akik rosszul értelmezett tapintatból, kényelemből, vagy, mert egyszerűen restellik, megjegyzés nélkül hagyják a dolgokat. Én eddig a két véglet között ingadoztam, de most már elfogyott a türelmem. Meguntam, hogy állandóan hülyének nézzenek, hogy kény-kedv szerint packázzanak velem.
Ezentúl kinyitom a számat, mert elegem volt abból, hogy hideg étellel szolgáljanak ki; hogy becsapjanak a boltban; hogy hosszú percekig várakoztassanak a hivatalban, mert közben magánbeszélgetést folytatnak telefonon; hogy rádiómat azért ne tudják megjavítani a szervizben, mert figyelmetlenül jegyezték fel a hibát; hogy azért ne kapjam meg a keresett cikket, mert a pult alatt ismerősre vár; hogy igazgatók a reklámköltség terhére fényűző ajándékokkal „lepjék" meg egymást; hogy felelőtlen, nemtörődöm emberek velem űzzék kisded játékaikat. Elegem volt. Abból is, hogy a példákat tovább soroljam.
Ezentúl szólni fogok. Ott és akkor, amikor velem így akarnak elbánni. Még akkor is, ha tudom, hogy a károsultak többsége ilyenkor hallgat, s lenyeli, magában emészti tovább a keserű pirulát. Lenyeli, mert úgy véli, ha vele szemtől szembe ilyen arcátlanul járnak el, 6 lesz olyan nemes lelkű, és felülkerekedik rajta. Hát én visszaszállok a földre, nem játszom a nemes lelkűt. Én ezekben az apró-cseprő, ám napjaimat mégis megkeserítő viszonylatokban csak annyit várok el, hogy ha én betartom, velem szemben is tartsák be a játékszabályokat. Mindenki csak a kötelességét végezze, amiért én fizetek, s amiért ő a pénzét kapja: a szakács főzzön, a hivatalnok intézkedjen, az adminisztrátor könyveljen. Az újságíró pedig írjon. Arról például, hogy az élet nem luxusjacht (sajnos), hogy kényelmesen hajókázzunk benne. Vagy: lazaság ott támad, ahol eltűrik. Vagy: néma gyereknek az anyja sem érti a szavát.
Magyarán: szólni kell, hogy értsenek belőle. Ha már így áll a dolog.
(Hajdú-bihari Napló, 1978)