Ha...

…én órásmester volnék, igencsak gondban lennék a megnövekedett munka miatt. Nem az idő zökkent ki – ó, kárhozat -, hanem az órákkal történt valami: rendre késést mutatnak. Sokan próbálnák utána igazítani a mutatókat, de mivel nincs benne gyakorlatuk, kénytelen szak­em­ber segítségét igénybe venni. Vannak azonban olyanok is, akik észre sem ve­szik, hogy késés­ben vannak; ha megkérdezik tőlük, hogy hány óra van, a számlapra néznek, és gondolko­dás nélkül adják a feleletet.

Nem vagyok órásmester, másfél éve szerkesztőként dolgozom itt, egyetemi közegben, de megdöbbenve kel­lett tapasztalnom, hogy errefelé sincs rendben min­denki időmérője: többfelé a késés jelei tapasztalha­tók. Hogy mást ne mondjak: akadt olyan vezető, aki kijelentette, nem tudja felvállalni azt az irányvona­lat, amit az Egyetemi Élet követ. Más, általános tár­gyakat oktató intézet egészen odáig ment, hogy felsőbb politikai fórum előtt levélben fejezte ki tiltakozását a lapban megjelent egyes közlemények, összeállítások miatt.

Mint ahogy említettem, nem vagyok órásmester, ezért nem kérdezem meg, hogy ez az intézet miért levélben, miért felső fórum előtt, s miért nem az EÉ-ben adott hangot egyet nem értésének. Ha annyi­ra féltik az ideológiát, a szocializmust a lapunkban közölt írásoktól, vajon miért nem itt, a nyilvánosság előtt szálltak szembe az elítélendő nézetekkel, és cá­folták meg az eltévelyedést állításokat? Elkerülte vol­na talán figyelmüket a felhívás, hogy az EÉ szívesen ad fórumot a különböző nézetek, vélekedések ütkö­zésének?

Ha órásmester volnék, feltenném ezeket a kérdéseket az érintetteknek, de én lap­szer­kesztő vagyok, mi diákmunkatársak vagyunk, ezért komolyan veszünk min­den, a lapunkkal kapcsolatos megnyilvánulást. Nem azt a következtetést vonjuk tehát le a példákból, hogy a sztálinista maradványok még nem haltak ki közéletünkből; hanem inkább rápillantunk saját óránkra, s eltöprengünk azon, hogy valóban helyesen mutatja-e az időt. De akárhogy nézzük, a mutatókról azt olvassuk le, hogy más idők járnak manapság, mint jártak tegnap vagy tegnapelőtt. Új időszámítás lé­pett érvénybe: a régi módszerekkel és kategóriákkal már nem lehet megfejteni az idő állását. A mutatók azt jelzik, hogy válaszút elé került a nemzet: vagy képes új, érvényes kereteket szabni létezésének, vagy végképp lemarad a népek versenyében. Az új ke­retek pedig nem testesülhetnek meg másban, mint ér­tékarányos, piacorientált gazdálkodásban; a társada­lom különböző rétegeinek, csoportjainak érdekeit de­mokratikusan artikuláló politikai intézményrendszer­ben, s ami ezzel jár: széles körű nyilvánosságban. Olyan szocializmusban tehát, amely nem hierarchi­kus, a kezdeményezőkészséget elfojtó tago­zó­dásra, ha­nem felelősen gondolkodó, öntudatos állampolgárok aktív, szövetséges részvételére épül.

Az óra azt mutatja, hogy ennek a szocializmusnak legnagyobb ellensége eddigi, önké­nyesen értelmezett, torz gyakorlata; kibontakozásának akadályozói pedig azok, akik egzisz­tenciális érdekeik, politikai tévesz­méik miatt nem tudnak szabadulni az elavult meg­határozásoktól, az idejétmúlt cselekvési programoktól. Pedig nagyot fordult a világ: ma nem a dolgok ki­mondásához, hanem elhallgatásához kell bátorság. Megvilágosodtak a tekintetek, a szemekről lehullóban van a hályog; a látók között legfeljebb világtalant vezethet a vak. Küz­delem folyik az országban, a ha­ladás és a maradiság, a progresszió és a konzerva­tivizmus erői csapnak össze egymással. Nagy a tét: az ország jövője. Éppen ezért lejárt a hegyi beszédek, a hangzatos megnyilatkozások ideje: ezentúl a tények­nek, s a tényekből levont követ­kez­teté­seknek és meg­határozásoknak kell beszélniük. Ebben a küzdelemben az EÉ a progresszió, a társadalmi átalakulás program­ja mellett kötelezte el magát; szerény eszközeivel igyekszik harcolni a reformfolyamatok érvényesülé­séért, a nyilvánosság teljessé tételéért. Alapállásunk plebejus, radikális és értékcentrikus, ahogyan az egy egyetemi laphoz illik. Eddigi irány­vo­nalunkat nincs okunk megtagadni, mert célunknak megfelelően, az alkotmány adta keretek között érvényesül. Tájéko­zódunk, tájékoztatunk és véleményt mondunk: a mi saját, alkal­masint vitatható nézeteinket. Fenntartjuk magunknak az önálló véleményalkotás jogát, mert úgy hisszük, nem tízmillió arctalan lény, hanem annyi szuverén személyiség viheti csak előre az ország dolgát. Vagyunk tehát, s gondolkodunk.

Ezek a mi gondolataink most, 1988 elején az órák és a mutatók helyzetéről. Ha órás­mesterek volnánk, könnyen ellenőrizhetnénk saját szerkezetünk műkö­dését; de mivel mi újságírók és lapcsinálók va­gyunk, nincs más választásunk; mint az időre bízni annak eldön­tését, hogy kinek az órája mutatja pon­tosan a dolgok állását. Mechanikák meghibásodhatnak, de egyben biztosak lehetünk: az idő nem áll meg.

(Egyetemi Élet, 1988)