1975-1988

Mindaz, amiről szólni akarok – bármennyire paradoxonnak tűnik is – nem túl sok embert érdekel. De mert módomban áll, naiv hitemtől vezérelve, nemcsak szükséges­nek, hanem becsületesebbnek is érzem, hogy elmondjam az elmondhatót abból, ami az egyetemi KISZ-élettel kapcsolatban bennem négy év alatt felgyülemlett.

A nemzeti park kezdetét jelölő táblánál megállok, s a göröngyös úton jobbra fordulok. Vagy száz méterre az út­tól fehéren világít a Kadarcs csárda nemrég felújított, vonzó épü­lete. Kör­bejárom, s nem akarok hinni a szememnek. A milliókért rendbe rakott régi csárda falán már hullik a vakolat, a salétrom kíméletlenül falatozza a festéket.

Két és fél év után búcsút vesz a laptól az Egyetemi Élet felelős szerkesztője. A távozás alka­lom a mérleg­készítésre, annak számba vevésére, hogy milyenné for­málódott az újság jelenléte idején. A minősítés termé­szetesen az olvasók dolga, a szerkesztő az irányok fel­vázolására szorítkozhat.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy kis tükör. Ez a kis tükör egy napon elhatá­rozta, hogy el­indul világot látni. Magára öltötte leg­szebb foncsorját, nyakába akasztotta tarisznyáját, s nekivágott az útnak. Ahogy ment, mendegélt találkozott a rókával.

– Jó napot – köszön­tötte a róka. – Hát te meg ki vagy?

– Én vagyok a tükör – mondta a kis tükör.

Panaszkodik a kultúrház-igazgató. Jobban emelkednek az árak, mint a költségvetési keret, s emiatt egyre kevesebb színvonalas rendezvény szervezésére nyílik lehetősége. Hivatása és fizetése szerint neki a kultúrát kellene terjesztenie, de hát a kultúra fo­galma önmagában is mi­nőséget feltételez, s a minőségnek hovatovább megfizethetetlen az ára.

Diplomám arra jogosít, s családom minden lemenő és oldalága is tele van pedagó­gussal, ma­gam mégsem a ta­nári pályát választottam. Pe­dagógusnak lenni sajátos al­kati beállítódást kíván, s én úgy éreztem, hogy nem fele­lek meg ennek a követel­ménynek.

Úgy tartják, ez itt a luxusnegyed. Balról a Nagyerdei körút, jobbról a munkásmozgalmi har­cosról, Lefkovits Vilmosról elnevezett utca, köztül pedig földszintes, emeletes házak, villák, garázsok, tisztára mo­sott, frissen vasalt kertek, embe­rek.

Van-e olyan ember, aki ne szeretné, ne élvezné a humort, a tréfát, a vidám­ságot? Termé­szetesen van - de ezeknek a helyzete nem irigylésre méltó. A ko­mor, fakó, rezzenéstelen ar­cú lelkek életéből hiányzik valami, ami pedig a földi léthez éppúgy hozzátarto­zik, mint kúthoz a vödör.