Búcsú az Egyetemi Élettől
Két és fél év után búcsút vesz a laptól az Egyetemi Élet felelős szerkesztője. A távozás alkalom a mérlegkészítésre, annak számba vevésére, hogy milyenné formálódott az újság jelenléte idején. A minősítés természetesen az olvasók dolga, a szerkesztő az irányok felvázolására szorítkozhat.
Nos, az első hónapok tapogatózó ismerkedése után egyértelművé vált, hogy – részben a megváltozott társadalmi viszonyokból következően – az EÉ az aktív politizálás mellett kötelezte el magát. A háromhetenkénti megjelenés nem tette lehetővé az események követését, a hírek, információk gyors áramoltatását – ezért nem vállalkozhattunk másra, mint az események mögött rejlő tágabb összefüggések felmutatására és érzékeltetésére. Közérzet-lap lett az EÉ az utóbbi időben; az egyetemek, főiskolák progresszív gondolkodású hallgatóinak-oktatóinak nézeteit igyekezett közvetíteni. Természetesen tisztában vagyunk azzal is, hogy eközben nem tett, nem tehetett eleget egyéb feladatainak: például nem szólt elég konkrétan az egyes intézményekről, kimaradtak látóköréből a „pozitív" példák, s nem foglalkozott érdemben a tudományos kutatással. Ügy is mondhatnánk, hogy sodródtunk az eseményekkel, a magyarországi politikai élet eseményeivel –, de nem volt ellenünkre, hogy sodortassuk magunkat az árral. Történelmi kényszer – s remény a jövőnek – a túlélt társadalmi rendszer felszámolása, a demokratikus Magyarország megteremtése, s ha a magunk igen szerény eszközeivel ehhez hozzá tudtunk járulni, akkor nem volt hiábavaló a munkánk.
Most azonban végveszélybe került az Egyetemi Élet, s ez nincs összefüggésben a szerkesztő távozásával. Anyagilag jutott a tönk szélére a vállalkozás: ebben az évben csaknem kétszerese volna a költségvetés annak a 641 ezer forintnak, amit 1963 óta erre a célra folyósít a Művelődési Minisztérium. Szegény, a maguk bajaival küszködő intézmények a fenntartók, s e pillanatban kétséges, hogy elő tudják-e teremteni a folyamatos működéshez szükséges összeget. A szándékkal nincs gond, mert Szinte teljes egyetértés van abban, hogy meg kell őrizni az EÉ-t, mint a debreceni felsőoktatási intézmények közös lapját, a debreceni felsőoktatás egyfajta szimbólumát. A jó szándék azonban manapság kevés az üdvösséghez, ezért bizottság vizsgálja, hogy milyen új anyagi források adódnának a fenntartáshoz, s milyen korszerűbb módszerek kínálkoznak a lap előállításához. Higgyük, hogy nem lesz eredménytelen fáradozásuk.
Addig is, meg kell állapítanunk, hogy az EÉ történetében lezárul egy korszak. A „pangás" hosszú évei után magához térő magyar társadalom a sajtótól is mást vár, mint eddig. Szociológiai terminussal azt mondhatnánk, hogy az érdekpluralizmusnak a lapstruktúrában is meg kell jelennie; de magyarul jobban hangzik, ha így fogalmazunk: az újság szóljon mindarról, ami az életben történik. Mindenekelőtt az igazságról. Az igazság az, amire ez az ország a legjobban szomjúhozik, aminek kimondása elvezethet a kívánt változásokhoz. Ez kell, hogy legyen az Egyetemi Élet vezérfonala a jövőben is; ehhez azonban sűrűbben, akár hetente megjelenő, az eseményekről frissen tudósító, a véleménycserét dinamikusan közvetítő, mozgékony lapra van szükség. Olyan orgánumra, amely szellemi műhelyként is szolgálná a kvalifikált értelmiség tájékoztatását, amely elemez, értelmez, tagad és állít demokratikus küldetésének megfelelően.
Most, a korszakváltáskor volna lehetőség arra, hogy a debreceni felsőoktatás komoly, életteli fórumot teremtsen magának – ehhez azonban az kell, hogy az intézmények valóban akarják ezt a váltást, hogy tevőlegesen is kiálljanak az EÉ ügye mellett. Akár úgy, hogy a diákság kezébe adják a lapot. Látnivaló, hogy itt nem az Egyetemi Életről van szó, hanem a nyilvánosság, a demokrácia a tét. Ami csak legutolsó sorban anyagiak kérdése.
Ilyen gondolatokkal búcsúzik most, 1989 januárjában a laptól a szerkesztő, S ha végezetül szabad egy személyes megjegyzést tenni, akkor az úgy szól, hogy számára nem csupán munkahely volt az EÉ, hanem valaminek a képviselete. Innen indult annak idején ő is, s ide tért vissza átmeneti időre. Jó kollégákat, sőt barátokat talált a diákmunkatársi gárdában, ismét egyetemistának, érezhette magát közöttük. Véget kellett, hogy érjen ez az időszak is – köszönet nekik érte.
(Egyetemi Élet, 1989)