Különvélemény a kabaréról

 

Van-e olyan ember, aki ne szeretné, ne élvezné a humort, a tréfát, a vidám­ságot? Termé­szetesen van - de ezeknek a helyzete nem irigylésre méltó. A ko­mor, fakó, rezzenéstelen ar­cú lelkek életéből hiányzik valami, ami pedig a földi léthez éppúgy hozzátarto­zik, mint kúthoz a vödör.

Szerencsére az emberek nagy többsége érti, s kíván­ja a nevetést, a mókát: ez teszi képessé őket arra, hogy humánus kapcsolatba kerüljenek egymással, hogy elviseljék, s a humorral szembesítve enyhítsék az élet nehézségeit, kínjait, konfliktusait. Akinek nincs humorérzéke, tragédiát sem tud játszani - tartja a régi színészmondás, ami talán megfordítva is igaz: akinek nincs érzéke a tragédiához, az a humort sem érti iga­zán. Nem könnyű színész­nek lenni.

Humor és humor között persze szakadéknyi lehet a különbség. Az alpári kiszólásoktól á fekete tréfák in­tellektuális fintoraiig sokfé­le változata ismert és alkal­mazott, de egyben vala­mennyi közös: meghatáro­zott viszonyrendszert és vi­lágképet tükröznek. Mada­rat tolláról, embert humo­ráról – használhatnánk kissé vulgárisán a közmon­dást, mindenesetre a „pesti aszfalton" keletkezett viccek és a Tűz van, babám című film groteszk jelene­tei között csak annyi a ka­pocs, hogy mindkettőn ne­vetni lehet. Van ugyan, aki inkább sír rajtuk – az egyiken korlátoltsága, a másikon igazságtartalma miatt, de a könnyeknek is ugyanolyan sós az ízük.

Minőségében a közönsé­gestől a magasabb rendűig, funkciójában a társasági témától a művészi kifejező­eszközig ívelhet tehát a hu­mor tartománya, s a léte igazából csak egy esetben kérdőjelezhető meg: ha ön­célúvá, önmagáért valóvá, s ennek következtében kom­munikációs pótlékká, gondolathelyettesítővé, közélet­-imitációvá válik.

S ennél a pontnál nem rejthetem tovább véka alá: lehet, hogy rosszul érzéke­lem, de aggasztónak talá­lom azt az egyre nagyobb méreteket öltő kabaréhul­lámot és -szellemet, amely az utóbbi években az orszá­got elárasztotta. Hétfő és csütörtök esténként, vasár­nap dél­előt­tön­ként, s még ki tudja mikor, a rádióké­szülékek előtt röhögésre ké­szen ücsörög az ország, s térdét csapkodva hahotáz a „bátor" politikai poéno­kon, a „szellemes", „szexis" megjegyzé­se­ken és az „el­més" eszmefuttatásokon. Ül, röhög, és közben elfelejt gondolkodni azon, hogy amiről itt tréfálkoznak, talán nem is annyira mu­latságos.

Lengyel helyzet? Egy jó vicc, s nagyot nevethetünk rajta. Szénprogram? Ugrik a poén, s megszakad a néző a derültségtől. Jancsó Miklós filmjei? Hülye aki érti. E humorra orientált mechanizmus előtt semmi sem szent: bármit tollhegyre tűzhet, mert a cél a nevetés, az ön­feledt kikapcsolódás. Hiszen kell egy kis szórakozás a fáradt dolgozónak. Egész apparátus töri a ejét újabb és újabb témá­kon, poénokon, vicceken. Sajátos, intézményesült rituálé övezi ezeket a szer­tartásokat, felkent papok­kal, máglyákkal és tűzre vetendő eszmékkel. Ha pe­dig fáradni látszik az agy­tröszt, a „demokrácia" je­gyében humorfesztivál in­dul az új tehetségek felku­tatására.

Félelmetes ez a humorláz. Nem a humor, hanem az a kampány, amelynek révén a kabaré olyan szerepet kezd betöl­teni a társadalmi nyilvá­nosságban, ami lehetősége­in és, természetén messze kívül esik. A humorizálás kedvéért születő humor ugyanis hamis tuda­tot táplál. Nem rádöbbent, felismerésre késztet, hanem felold, kitöröl és kábít: azt az érzetet kelti a hallgató­ban, hogy ő is részese az eseményeknek, hogy ő is szavát hallathatja döntő kérdésekben, hogy megbírálhat rosszul funkcionáló gazdaságpolitikát, úrhat­nám vezetőket, informális érték­rendszereket. Pótcse­lekvés tehát, amely az iga­zi tevékenység látszatát keltve valójában passzivi­tást, belenyugvást sugall. A hallgató nevet azon, amin igazában sírnia kellene.

Jellemző a kabaré körül kialakult körítésre, hogy egyes főideológusai a ma­gyar de­mokrácia első bim­bóit is önmaguknak tulaj­donítják, azt állítva: a po­litikai kabarénak nagy ré­sze volt abban, hogy a ma­gyar közélet demokratikus irányba mozdult el. Érde­kes vélekedés, mintapéldája a hamis tudatnak. Figyel­men kívül hagy történelmi folyamatokat, okot és oko­zatot cserél fel; a demok­rácia igazi tartalmát összetéveszti azzal, amikor a legfőbb vezetőt is lehet pa­rodizálni. És példa ez a megállapítás arra is, hogy miképpen szerveződhet a kabaré mint intézmény kö­ré a szerepét, jelentőségét igazoló és alátámasztó ideo­lógia. Amit a tömegkom­munikáció is teljes súlyával támogat.

Éppen ezért nehéz ellene védekezni. Hiszen állandóan jelen van, feltűnik, behálózza az életet, fejti ki „jótékony" hatását. Ami, úgy látszik, nagyon sokak­nak megfelel. Mit akar hát ez az egy ember?

Hogy mit? Elzárni a rá­diót. De hiába: a nyitott ablakon beáramlik a kö­zönség nevetése és tapsvi­hara ...

(Hajdú-bihari Napló, 1982)