Imádok vígjátékot nézni (Somerset Maugham: Imádok férjhez menni)

Mindenesetre érdekes: William Somerset Maugham (1874-1965) angol író neve nem szerepel a Szín­házi kalauzban. Nem kapott helyet a frissen megjelent, negyedik, bővített, átdolgo­zott kiadásban sem. Helyet kapott viszont a Csokonai Színház ez évi műsortervében: december 18-án tartották meg a bemutatóját Imádok férj­hez menni (eredeti címén Home and Beauty – Otthon és szépség) című darabjának.

Hogy miként lehet egy nem létező drámaíró művét szín­padra állítani? Prózai a kér­dés. Ha Max Reinhardt egy­kor nem átallotta ugyanezt meg­cselekedni (igaz, nem sej­tette, hogy a magyar Színhá­zi kalauz majdan törli a szerzőt az említésre méltók sorából), akkor a debreceni társulat is aligha marasztal­ható el ezért a „bűnért". Leg­feljebb az előadás említés nélkül marad a színháztörté­netben.

Egyik magyar ismertetője zene nélküli operettnek ne­vezte Maugham habkönnyű, kitű­nően megszerkesztett, szellemes párbeszédekből ál­ló vígjátékait. Igaz ami igaz, nem szük­séges filozófiai lexi­konnal beülni a színházba, ha az ember meg akarja fejteni darabjainak „rejtélyét". Volt idő – még üdvös fiatalsága zenitjén –, amikor a komé­diáival egyszerre sok pénzt kereső író úgy vélte, megta­lálta a drámaírás receptjét. Azt tartotta, hogy a színház célja a szórakoztatás, nem pedig a közönség nevelése. A drámát sem az írónak, sem a közönségnek nem szabad ko­molyabban venni, mint egy nagyobbacska elbeszélést, s hiba, ha valaki minden be­mutatótól egy remekmű él­ményét várja. A színházat aktualitása és életszerűsége teszi vonzóvá; a siker titka a természetesség, bizonyos tri­vialitás, amely a nézőben az otthonosság érzését kelti, mert így a kor érzéseit, prob­lematikáját tükrözi.

Hogy az Imádok férjhez menni mennyiben tükrözi korunk problematikáját, an­nak rész­letezésétől most hadd tekintsünk él. Az első világ­háború terheit nyögő London, a holtnak hitt férjét annak legjobb barátjával felváltó csábos özvegy, a váratlanul visszatért meggyászolt hit­ves, a két férj együttes igye­kezete, hogy megszabadulja­nak a reprezentatív, de kis­sé nehéz ter­mészetű kedves­től – olyan cselekményszál, amely híven beleillik a maugham-i ars poeti­cába. Rafinált szerkesztés, váratlan fordulatok, mulatságos pár­beszédek, csattanó poénok, csipetnyi társadalomrajz, enyhe kritika az angol pol­gárság mentalitásáról és élet­felfogásáról – aki ennél töb­bet fedez fel a darabban, ma­gára vessen. Mindez viszont kétségtelenül szellemes, könnyed. szórakoztató, sőt fel­üdítő modorban megfogal­mazva.

Épp így tisztában volt ezzel Bor József is, aki a zenés játékok kiváló értője és „profi" rendező lévén csak annyit vett komolyan a mű „mondanivalójából", amennyit lehetett. Nem próbálta erőltetett utalásokkal, „mo­dern" színházi eszközökkel aktualizálni a darabot, ha­nem annak láttatta, ami: fri­vol, könnyed vígjátéknak, amelynek értékét „jól megcsináltsága" adja. A filmbe­játszások a tízes évek és a háború hangulatát, a díszle­tek (Dóra Gábor munkája) és a jelmezek (Greguss Ildikó tervezte) a korabeli Anglia atmoszféráját idézik; a felvo­násokat nyitó és záró, bur­leszkekből ismert szögletes, felgyorsított mozgás pedig mintegy idézőjelbe teszi azt, ami eközben történik.

Bor József szó szerint el­játszatta a darabot. A hang­súlyt a játékra helyezte, a színészeket az azonosulás és a karikírozás határmezsgyé­jén egyensúlyoztatta úgy, hogy a bizarr cselekményt a helyzet- és jellemkomikumok kihasználásával, az alap­hangvételnek megfelelő szín­padi szituációkon keresztül vezette a végkifejletig. Köz­ben rengeteg ötlettel, szelle­mes petárdával tűzdelte tele az előadást. Nem az ő hibája, hanem kicsit a darab lineáris vonal­vezetéséé, kicsit a rövid próbaidőé, hogy a huszáros első felvonás után némiképp mérséklődik a lendület, csök­ken a poénok száma és ha­tásfoka. Igaz, hogy közben a néző is belefárad a sok neve­tésbe.

Eleve nyerő esélyük van az ilyen laza, mulattató, és íz­léssel megírt komédiáknak, hiszen a nézők a remélt ki­kapcsolódás jegyében saját szórakozásukért drukkolva, legbelül az előadás sikeréért is szorítanak. Nos, az Imádok férjhez menni esetében fö­lösleges az aggodalom: min­denki jól érezheti magát, aki nem várja a „remekmű él­ményét". A színészek is kedvvel vehet­nek részt a já­tékban, mert igazi komédiázásra, frappáns alakításokra buzdít a szövegkönyv.

A szerelmi háromszög csúcsait Kállay Bori, Szatmá­ri György és Böröndi Tamás jelöli. Elsősorban fiatalságuk­kal, lendületükkel és rokon­szenves szerepjátszásukkal hódítanak. Néhány jelenetet jobban is kidolgozhattak vol­na, de írjuk ezt is a rövid felkészülési idő szám­lájára. Böröndi Tamás mint első férj eleinte szeretnivalóan ütődött, de hamarosan kide­rül, hogy megvan a magához való esze. Ö él leginkább együtt szerepével; jól énekel, jól táncol (bevonulási jelene­te bravúros); látszik, hogy nagyon otthon van ebben a műfajban. Szatmári György azt a bizonyos fapofájú angol gentlemant játssza a máso­dik férj szerepében. Talán ő érti legjobban, mindenesetre ő érzékelteti lehatásosabban (elsősorban a jellemből kiin­dulva) Maugham fanyar hu­morát. Időnként azonban el­tűnik szerepe mögött, s ilyen­kor eszközeit is a kelleténél jobban leegyszerűsíti. Kállay Borinak nem sikerült igazán ráhangolódnia erre a stílus­ra; alakítását néhány előre kijelölt szálra fűzi fel. In­kább a hódító, kissé affekta nőt rajzolja elénk, olykor érezhetően operettes ízzel. Ha nem képes is differenciál­tabb ábrázolásra, attraktivitásával mégis hihetővé teszi, hogy a két férfi miért von­zódik hozzá, s miért menekül tőle.

Az epizódisták örömére nemcsak a főszereplőknek kí­nál vastapssal végződő ma­gán­je­le­ne­tekre lehetőséget a darab. Ezt a legnagyobb si­kerrel Zsolnay András ak­názza ki: a hódító harmadik­ként könnyes nevetést ki­váltva libben időnként a színre a gazdag és ostoba an­gol ifiúr álarcában. Fazonja, gesztusai, mimikája majd­nem beszédesebbek, mint amikor megszó­lal.

Tikos Sári anyósként élő példája annak, hogy lánya miért nem eshetett messzebb a fá­jától. Bálint Mária le­hengerlőén nagyszájú sza­kácsnője szinte felkelti együttérzésünket a sze­gény angol urak iránt. Körössy Anni „hírbehozó" kisasszony­ként groteszk és visszataszí­tó, de egy kicsit túlkarikíroz­za szerepét. Ugyanígy járt Somló Gábor minden lében kanál ügyvédje is. Kisebb szerepekben színpadra lép még Bajka Bea, Seres József és Balogh János.

A Pazár István vezette zenekar becsülettel kíséri Nádas Gábor slágerré vált táncdalait, amelyek hangsze­relése azonban néhol kissé szegényesnek hat. Az előadás érdeme, hogy fi­gyelmünk ezen végül is nem akad fenn.

Külön kell szólni a ko­reográfiáról (Széki József munkája). Rég láttunk zenés darabot, ahol a táncjelenetek ennyire szellemesen, szerve­sen, a jelenetek tartalmát ki­bontva és tovább­lendít­ve il­leszkedtek volna a szituációk­ba. Legalább annyi részük van a sikerben, mint a da­rabnak, a rendezésnek és a kedves színészi játéknak.

(Hajdú-bihari Napló, 1982)