Ingázó énekes (Hormai-Horváth József)
A Csokonai Színház operaelőadásainak látogatói közelebbről hat éve ismerhetik nevét. Hormai-Horváth József, a Magyar Állami Operaház tagja azóta a debreceni operatársulat vezető tenoristája, sok sikeres bemutató részese.
Pályája rendhagyó módon kezdődött: 1968-75 között az Állami Népi Együttes kórusában énekelt, onnan jelentkezett meghallgatásra az Operába.
„Barátaim unszolására jelentkeztem” – emlékezik. „A Nürnbergi mesterdalnokok egy kis szerepében debütáltam; érdekes, hogy ugyanebben az operában az idén már Walter szerepét éneklem. De van egy másik párhuzam a pályámon: a Fidelióban az első rabot énekeltem, amikor Simándy József Florestant. Most én vagyok Florestan."
Kezdetben Mozart-énekesként foglalkoztatták hangjának lírai árnyalata miatt. Énekelt a Varázsfuvola és a Szöktetés a szerájból című zeneművekben, majd váltásként egyre több hősi szereppel bízták meg.
„Részben szükségmegoldásként próbáltak ki, hogy tudok-e úszni az árral, képes vagyok-e megtanulni a szakmát. Gardelli vezényletével énekeltem a Norma főszerepét, a Walkürben Sigmundot, Durkó Mózesének címszerepét. Nehéz időszak volt, energiákat és alkalmazkodóképességet próbáló. Úgy érzem, sikerült helytállnom. Ebben sokat köszönhetek dr. Sípos Jenő professzor szakmai irányításának és énekes feleségemnek, Rohonyi Anikónak, akivel szakmailag ideális segítőtársai vagyunk egymásnak."
1980-ban azonban felújítás miatt bezárt az Operaház, új igazgató került az intézmény élére. Fellazultak az éneklési kötelezettségek, az Erkel Színházban nem mindenkinek jutott szerep. A társulat vezető művészei közül többen külföldi szerződéseket kötöttek, Hormai-Horváth József útja azonban kelet felé, Debrecenbe vezetett.
„Egyfajta életművészség szükséges ahhoz, hogy az ember huzamosabb ideig bírja a kétlaki, külföldi és hazai életet; másrészt pedig az itthoni feladatokat is el kell látni valakinek. Én nem is kerestem a lehetőséget: az Állami Népi Együttessel beutaztam a világot, elegem van a vándorlásból. Azt is tapasztalhattam, hogy odakint könyörtelenül kemény az élet. Alkalmi vendégszereplések így is adódnak, a közeljövőben például az NSZK-ban és Írországban. Mindezek tudatában szívesen fogadtam Szabó László zeneigazgató hívó szavát, és választottam második színházamul a debrecenit. Örömmel mondhatom, hogy hamar megszerettek a kollégák és a vezetők is. Megértették, hogy elsődleges kötelezettségeim Pesthez kötnek, s az itteni igénybevételt ehhez kell igazítani."
Az Aida 1980-as felújításában mutatkozott be a Csokonai Színházban Hormai-Horváth József (a Hormai előnevet csak az utóbbi időben használja megkülönböztetésül), s azóta minden évadban két-három jelentős új szerep megformálása vár rá Debrecenben. Íme, a címsor: Fidelio, Jolanta, Bohémélet, Faust, Bánk bán, Szerelmi bájital, Hunyadi László, C'est la guerre, Parasztbecsület, Bajazzók, Varázsfuvola és Brankovics György. Simándy Józsefen kívül ő az egyetlen magyar tenorista, aki egy évadon belül három Erkel-operában is szerepel. És a debreceni jelenléttel párhuzamosan mintha a fővárosban is megszaporodtak volna fellépései.
„Igen, kezdek újra divatba jönni. Énekelek a rádióban, hangversenyeken/lemezeken, s az Operaházban is megtisztelő feladatok várnak. Szerencsére jó kapcsolat alakult ki két társulatom között. Volt arra is példa, hogy itt megtanult darabban ott sikerrel ugrottam be. Debrecenből többen szerződtek az Operába, most már rendszeresek a vendégszereplések, ott megbecsülik az itteni munkát. Mondta is tréfásan Mihály András igazgató, hogy ha nekem ilyen jól megy, több kollégát is Debrecenbe küld tanulni, mielőtt beállítaná őket.”
Milyen különbséget lát a két társulat között?
„Nagyon nagy színvonalbeli különbségekről nem beszélhetünk, bár Pesten természetesen több a jó énekes. A debreceni színház háromtagozatú, nehéz az egyeztetés, valamelyik mindig háttérbe szorul. Kevesebb a próbalehetőség, a felkészülési idő is. Ennek ellenére jók a lehetőségek, anyagilag is; ezért sem értem, hogy a kollégák miért húzódoznak a vidékre menéstől. Életemben nekem három kívánságom volt: a Varázsfuvola, a Bánk bán és az Othello. Ebből eddig kettő teljesült. Huszonhat főszerep van mögöttem, ebből egy tucat Debrecenben. Igaz, ez sportszerű, áldozatokra képes életvitelt kíván. Nem szabad kényelmesnek lenni, jó fizikum szükséges ahhoz, hogy az embernek megfelelő légzéstechnikája, munkabírása és koncentráló képessége alakuljon ki. Én például minden előadás előtt expanderrel dolgozom. hogy a mechanikai erőt a karizmokban fejtsem ki, és a torkomat kíméljem."
Beszélgetünk. Céltudatosságról, önmegtartóztatásról, a hang életképességének időtartamáról („szeretném megérni a nyugdíjkorhatárt”), próbamódszerekről („szerencsém, hogy nyolc évig tanultam zongorázni, s így magamat tudom korrepetálni”), a szerepek különböző kívánalmairól. Egyszer minden előzmény és magyarázat nélkül néhány, a társalgás addigi menetétől elütő mondat szakad ki belőle.
„Felfordult a világ: nem volna jó, ha odáig mennének a dolgok, hogy a művész megtűrt személy legyen. Akárhogy van, a közönség végül is őérte megy be a színházba, s azt a bánásmódnak is tükröznie kellene. Jó volna, ha a művészek szavakkal és erkölcsi díjakkal is kifejezett megbecsülése minél közvetlenebb lehetne. Munka közben és általában is.
Kérdezem, hogy mire gondol konkrétan, de csak legyint. Ez már nem tartozik a nézőre: ez már a kulisszák mögötti világ sajátja. És nem akar illúzióromboló lenni. De ő is nagyon jól tudja, hogy végül is nincs két világ. Ezt az egyet pedig csak látszatra parcellázhatják különálló részekre díszletek, reflektorok.
(Hajdú-bihari Napló, 1985)