János, a Háry

Érezni lehetett: ez nem átlagos bemutató. A látványos díszlet, a hatalmas statisztéria, no meg a szerző neve megtették a magukét.

Kitartóan szólt a taps, bravók éltették a szereplőket és a rendezőt. A Háry János minden jel szerint nyerő darabja lesz a Csokonai Színház idei évad­jának.

Nem mondhatni, hogy Kodály daljátéka szcenikai-dramaturgiai értelemben túlzott bonyo­dalmak elé állítja a színre vivőket: a mese naivan egyszerű, a cselekmény fonala egyenes, nem kell mást tenni, mint a dal és a játék egységét megteremteni.

Vámos László rendező az elő- és utójáték helyszínébe illesztette a mese képeit. Ez az „elidegenítő" effektus kétségtelenül természetesebbé teszi a játék menetét, ugyanakkor bizo­nyos távolságot ver a néző és a történtek közé, hangsúlyozva a játék a játékban" állapotot. Na­gyobb térben ez valószínűleg háborítatlanul érvényesül, itt azonban helyenként kaotikus viszo­nyokat teremt a színpadon.

A Háry nagy feladványa: hogyan kelthető életre Kodály népi mitológiája úgy, hogy ne magyarosch hajcihő kerekedjék belőle. Bizony, ez itt sem mindig sikerül: akárha egy skan­zenbeli csárdában volnánk derék műsubás atyafiak társaságában. A műgond olykor művibe vált, a rengeteg szereplő forgalomirányításának becsülendő feladata elvette az energiákat a játék természetességének megteremtésétől. Pedig ez a darab a statikusságát is oldhatná.

Mégis, milyen a művészet: nem marad katarzis nélkül a néző. A kedves, ironikus népi hu­mor, a szerelem dicsérete, a hazaszeretet szép megnyilvánulásai alighanem azok szívét is meg­melengetik, akik amúgy provinciális érvényűnek tartják az efféle plebejus játékokat.

(ÚTON, 1989)