Jászai Mari (Kocsis István)

A gondolkodó ember állandóan vitában áll önmagával – de a társalgás a lélek csöndjében zajlik. Természetellenes állapot jele, ha szóban is hangot kap: a repedés kezdete a tudat szilárd falain.

A monodráma efféle különös test a drámai műnemek sorában: cselekmény, helyzetek, társszereplők hiányában belső tudatfolyamatok önmagukba záródó kivetülései, amelyek drámai erejét a kimondott gondolatok egymásnak feszülő íve teremti meg. Mono­lógok – dialógusok helyett. Egyszemélyes játék – a színház kollektív sajátosságával szemben. Szuverén világ – avagy színházi pótszer? Végletes szembeállítás. Mert bár korlátait magában hordozza, az eredményt mű és előadó egymásra találása minősíti. Esztétikum létrehozására és érdektelen magánbeszélgetésre egyaránt esélyt kínálva.

Kocsis István jó érzékkel fedezte fel Jászai Mari pályafutásában a drámai lehetőséget. E hányatott sorsú, magával és a világgal egyformán szakadatlan küzdelmet vívó, öntörvé­nyű­ségre törő színésznő életét modellként használhatta fel a színházról, a művészetről és a törté­nelemről vallott nézetei megfogalmazására. Súlya, ereje és tartása van: szép gondolatoktól veretes írásának, de a kettős sík ötvözése nem mindenütt sikerült szervesen: egyes szálai kissé didaktikusán illeszkednek a hosszú mondatfolyamba. Egyneműbbnek érződik az a gondo­latkör, amelyből Jászai Mari megalkuvást nem tűrő jellemének bonyolult vonásai rajzolódnak elő; míg egyén és történelem viszonyának példái olykor a szövegkörnyezettől elütő aktua­lizá­lásként hatnak. A két részre tagolt, több mint ötvenoldalas monológ rendkívüli megterhelést ró az előadóra, hiszen kizárólag önmagára hagyatkozva, önmagából kell felépítenie a drámát.

Elismerés illeti Csoma Juditot, a művet a Csokonai Színház próbaszínpadára adaptáló (az ötletes játéktér Beke Sándor m. v. találmánya) és megjelenítő fiatal színésznőt, hogy vállal­ko­zott erre a próbatételre. A monodrámából érthetően a saját magára vonatkoztatható, a színész­sorssal kapcsolatos tartalmakat emelte ki. A húzásoknak az indokolt rövidítéseken túl azonban olyan összefüggések is áldozatul estek, amelyek árnyaltabban láttatják Jászai Mari helyzetét, egyéniségét. Az adaptáción túl interpretációs kérdés is, hogy érzéseink szerint az előadás végső soron a szerző és az eljátszó szándékait sem fedi maradéktalanul. Értelmezése eléggé tendenciózus ahhoz, hogy a hangsúly Jászai Mariról a szerző gondolatait magára szabó színésznőre kerüljön; de híján van annak a személyes hitelességnek, ami feledtetni tudná annak az embernek a megpróbáltatásokban kikristályosodott tulajdonságait, aki a darab címe szerint megelevenedik a színpadon.

Nemcsak arról van szó, hogy Csoma Jászaija más, mint Kocsisé. Hogy kemény, ener­gikus – de csapongó hisztérikus, kárörvendő, sőt sátáni olykor annak emelkedettségével, elhi­vatottságával, céltudatosságával, esendő gyarlóságaival szemben. Lényegesebb, hogy nincs meg benne annak rendkívülisége, a pályája csúcsán válságba kerülő, élete eseményeit összeg­ző művész nagysága, hallatlan lelkiereje. Ez nem játéktechnikai, hanem felfogásbeli kérdés: annak dilemmája, hogy a színész el tud-e jutni az ábrázolt hős belső, szuverén világával való azonosulásig (ami aztán eszközeit is meghatározza), avagy színészi eszköztárából kiindulva igyekszik felépíteni egy elképzelt személyiséget. Csoma Judit az utóbbi nyomvonalon haladt, ezért nem tudja a színpadon igazán megélni Jászai Marit. Ezért is lehet, hogy nagyon sokszor túlfűtött gesztikulációval, nagy hangerővel közvetíti a mű feszülő érzelmi intenzitását – pedig néha egy visszafojtott lélegzet több indulatot sejtethet, mint bármily artikuláció.

Az is lehet persze, hogy az olykori mesterkéltség a premier izgalmának rovására írandó. Mert amúgy széles palettán, sokszínűen játszik a színésznő, s bőven akadnak találó, meghitt pillanatai. Az érés csak javára válhat az előadásnak; a vállalkozás így sem haszon nélkül való. Kár, hogy Csoma Judit nem kapott kellő rendezői segítséget színpadi jelenlétéhez. Akkor talán változatosabban élhetett volna a tárgyakkal, játszhatta volna be a teret, s nem lett volna például szüksége az egyébként funkciótlan öltöztető szerepeltetésére.

(Hajdú-bihari Napló, 1984)