Repülési kísérlet (Jordan Radicskov)

Jordan Radicskov, a bol­gár irodalom középnemzedé­kének jelentős alkotója alig ismert Ma­gyarországon. Megjelent ugyan egy novel­láskötete és két drámája, de ezek jószerivel csak a bolgár irodalom iránt közelebbről érdeklődők között kelthettek érdemüknek megfelelő fi­gyelmet. A magyar színhá­zak sem mutattak eddig kü­lönösebb hajlandóságot Radicskov-művek színrevitelé­re; áttörést, úgy látszik, ez az év hoz, hiszen csaknem egy időben két szín­ház tűzi műsorra be darabjait.

Közülük az egyik a debre­ceni Csokonai Színház, amely január 9-én tartotta a premierjét a Repülési kísérlet című színműnek. Már ön­magában az is érdem, hogy a társulat egyfajta „misszió­ként" a kelet-európai drá­mai termés eme értékes da­rabját felvállalta; külön öröm, hogy ebből olyan egységes, artisztikus színházi előadás keletkezett, amely méltó Radicskov írói rang­jához és a társulat két évvel ezelőtt meghirdetett művészi törekvéseihez.

Rendkívül eredeti, magá­val ragadó írói világ bonta­kozik ki Radicskov elbeszé­léseiben és drámáiban. Él­ményköre a bolgár falusi, paraszti léthez köti, de első­sorban látásmódja az, ami műveinek újszerűségét adja. Szabad asszociációi, többér­telmű, allegorikus képzettár­sításai, a reális és irreális, a naturális és abszurd tudati síkok egymásba játszása, a komikus és tragikus elemek állandó keverése, groteszkbe hajló humora és humaniz­musa szuverén gondolkodású alkotóra vallanak, és euró­pai mércével is jelentős író­vá avatják Radicskovot.

Sajátos írói szemlélet

Az újabban keletkezett Re­pülési kísérlet is magán vi­seli Radicskov sajátos szem­léletének je­gyeit. A szerep­lők itt is parasztok; az egy­szerű, szimbolikus történet csak ürügy arra, hogy a s0zer­ző a bolgár föld lakóiról, s tágabb értelemben az Em­berről, az ember reményei­ről, vágyairól, felszabadulá­sáról, repülési kísérletéről mondja el humanista véle­ményét A darab ilyenfor­mán két síkon mozog: van egy folklorisztikus, az idő és a hely konkrét kategóriáival meghatározható rétege és van egy egyetemesebb, álta­lánosabb jelentéstartalma. A kettő per­sze nem válik el így egymástól: a zárt, szűk világban élő bolgár parasz­tok helyzete lenyomata a ci­vilizáció fő sodrából kiesett kis népekének; naiv gondol­kodásmódjuk, szinte együgyű természetességük, mítoszte­remtésre hajlamos, valóst és valótlant egyként realitás­ként felfogó hitviláguk, ki­szolgáltatottságuk ugyanak­kor drámai erővel sugallja: „az ember egyik makacsul visszatérő álma, hogy meg­szabaduljon a nyomorúságtól és a megvetett, földhözra­gadt élettől". Vagy, ahogy Gali László rendező tovább értelmezte: az ember örök tulajdonsága, hogy jobbra, nemesebbre törekszik, s a benne bujkáló álmokat, al­kotó szellemet nem lehet el­pusztítani, kiirtani, hiszen éppen ez adja emberségét.

Világos vonalvezetésű, kö­vetkezetesen végigvitt, szép előadásban mutatta be a színház a Repülési kísérletet. Gali – nem tudjuk máskép­pen kifejezni – az egyes és az általános dialektikájának érvényesítésével, finom arányérzékkel építette fel az előadást: a bolgár vonatkozáskörből fokozatosan jut el egyetemesebb érvényű mon­dandójáig. Hűen követte az eredeti darab fordulatait, a hangsúlyokat csak ott változ­tatta meg, ahol azt az értel­mezés megkívánta. Hogy mégsem sikeredett hibátlan­ra, teljes értékűre az elő­adás, annak csak kisebb részben a rendező az oka, s inkább a darab szerkezeti, dramaturgiai fogyatékossá­gaiban kell a magyarázatot keresni. A mű öt képből áll, vegyük őket sorjában.

Az első és a második kép a léggömböt felfedező és üldö­zőbe vevő parasztok és pász­torok csoportjait mutatja be addig a pillanatig, amíg az egymás közti konfliktust elsimítva, békés egyetértésben iramodnak az „ellenség után". Látszik, hogy a ren­dező nagyon érzi ezt a vilá­got, jól ismeri a népi élet, a népi lélek összetevőit Ellen­állhatatlan humorral pereg­nek a jelenetek, különösen a két csoport közötti csetepa­téban jut érvényre a parasz­tok furfangos észjárása, ahogy megpróbálnak egymá­son túltenni. Jobbnál jobb ötletek váltakoznak, a színé­szek is szemmel látható kedvvel vesznek részt a já­tékban.

Ebben a hangnemben foly­tatódik a harmadik kép, amit kevésbé sikerült megoldani, mint az előzőeket. Hibás eb­ben a darab lineáris cselek­ményvezetése, amely kiismerhetővé teszi a történte­ket. A férfiak menetrend­szerű érkezése, a lányok túl harsány viháncolása, a lib­benő lepedők és fehér alsó­szoknyák látványa kissé népieskedővé teszi ezt a jelenetet.

Az előadás legjobb része a repülés. Itt teljesedik ki leg­erősebben a darab tartalma: a bravúros szcenikai megol­dások (háttérvetítés, fény- és hanghatások, mozgás), a lát­ványos kötélszerkezet, az át­élt, kollektív színészi játék, a feszültség pontosan adagolt szorítása és oldódása és az egészben rejlő költészet szín­házban ritkán tapasztalható tökéletes illúziót keltve idézi elénk, hogy mit jelent ezek­nek az embereknek a fel­emelkedés a földről. Ebben a képben az előadás minden résztvevője tudása legjavát nyújtja.

Sajnos, az ötödik kép ezt nem tudja fölülmúlni. Meg­változik a stílus, a cselek­mény ismét lineáris szálon fut, és túl hosszan: előbb-utóbb elkezdjük számolni, hogy hányan várnak még fenyítésre. Gali felerősítette ezt a jelenetet; a hatalom nem nézi, hogy ki, miért, mivel tért el a szabályostól, számára csak az a lényeg, hogy túl messzire merész­kedtek, ezért büntetést ér­demelnek. A rendezés ki­emeli a megtorlás brutalitá­sát – részben azért, hogy előkészítse az utolsó jelenet drámai súlyát: a megalázott és összetört emberekben mégis tovább él a repülés emléke, a felemelkedés vá­gya. Ez a befejezés kissé di­daktikus; inkább dramatur­giai funkciója van, gondola­tilag nem emeli magasabb szintre a darabban addig megfogalmazódottakat.

Kollektív műhelymunka

Az előadás legnagyobb ér­deme – a hibák ellenére is kétségtelen esztétikai érté­kein túl – az, hogy az ügy érdekében sikerült összefog­nia a színház legjobb erőit. Olyasfajta kollektív mű­hely­munka érződik a felkészülés mögött, amely nélkül nem jöhet létre igazán komoly színházi produkció. Ez mindenképpen előrelépés a Cso­konai  Színház egységes tár­sulattá válásában, s további reményekre enged következ­tetni. Nem kis ellenállást kel­lett pedig legyűrnie a rende­zőnek: a szcenikai kiállítás hallatlan pontos összhangot követel, a szerepek között nincs igazán kiemelkedő, ami a színészek érdeke sze­rint kínálhatna egyéni alakí­tásokra lehetőséget.

Ennek a kollektív darab­nak nem egy, hanem tizenhárom főszereplője van: mind meg­annyi jellem, egyéniség, s mindegyikre akadt megfe1elő színész. Simor Ottó bölcs, higgadt néptanító, Szatmáry György álmodozó fiatal házas, Sárközy Zoltán filozófus varjúszelídítő, Kóti Árpád érző kovácsmester, Sziki Károly szertelen pa­rasztsuttyó, Csikos Sándor csavaros eszű kecskefelvá­sárló, Barbinek Péter erős és fenséges kecskepásztor, O. Szabó István és Kovács Ti­tusz rafinált kerékkötő apostolok, Oláh György öreg, habókos, de jó szívű javas­ember, Kelemen Csaba opti­mista kiskatona, Sárosdy Re­zső kegyetlen csendőrtiszt, Hegedűs Erzsébet fiókáit fél­tő, szebb napokat megért matróna. Nem mindenki mo­zog egyformán otthonosan ebben a közegben, de min­denki egyformán vesz részt benne, ezért minden alakítás elismerést érdemel. Az utol­só kép még egyéni jelenetek­re is lehetőséget ad.

Ha a többi közreműködő nevét is meg akarnánk emlí­teni, a díszlettervező Varga Mátyás és a jelmeztervező Greguss Ildikó jó munkája mellett azokét is fel kellene sorolni, akik a bonyolult technikai kivitelezésben részt vettek. Erre itt nincs hely, de kárpótlást adhat ne­kik a közönség tapsa estéről estére. A darab fogadtatásá­ról pedig még csak annyit: amikor az utolsó képben a csendőrtiszt fenyegetően fel­teszi a kérdést, hogy akar-e még valaki repülni, minden előadáson fennhangon el­hangzik egy-két dacos igen a közönség köréből. Ennél na­gyobb hatást pedig aligha válthat ki műalkotás.

(Hajdú-bihari Napló, 1981 )