Sötét komédia (Peter Shaffer)
Szomjúhozzuk a nevetést. Teljesítményre programozottan, hajszás feszültségek ritkán oldódó görcseivel élünk; komor arccal, izzadt homlokkal szegezzük tekintetünket az előttünk, álló távra – de időnként kell egy kis áramszünet, egy kis lazítás, nehogy a nagy igyekezetben összezavarjuk az irányt, és elvétsük a célt.
Szomjúhozzuk a nevetést. A rádióban kabarét hallgatunk, a moziban vígjátékot, a tévében krimit nézünk, a színházba operettért és komédiáért járunk. Jogunk van a kikapcsolódásra. Keményen megdolgozunk minden garasért, esténként már elegünk van a gondokból: feledni, szórakozni, kikapcsolódni akarunk; élvezni ezt a rövid életet. Jogunk van hozzá.
A hét végén színházba megyünk. Vígjátékot adnak, a címe Black Comedy. Fölvesszük az ünneplő ruhát, a büfében iszunk egy rövidet, aztán beülünk a helyünkre. Várunk. Hirtelen sötét lesz. Egy férfi és egy nő beszélgetni kezdenek a fekete színpadon. Aztán mást is csinálnak. Sokáig. Valaki megjegyzi mögöttünk: ezt otthon rádión is meghallgathattuk volna. Nevetünk. Egyszer csak kigyullad a villany. Látjuk, hogy a férfi és a nő tapogatózik a nagy fényességben, mintha sötétben lennének, és azt kiabálják, hogy rövidzárlat. Ez tehát játék a sötétben. Világos.
Kiderül: a férfi egy szobrász, aki milliomost vár műtermébe a vásárlás reményében, a nőt pedig el akarja venni feleségül. Hogy lakályosabbá tegyék a szobát, kölcsönvették a távollevő barát féltve őrzött antik bútorait. Beállít a szomszédnő, szintén tapogatózik. Aztán a lány apja, ő is nekimegy valaminek. Derültség. S mit ad isten, a várakozás közben megérkezik a barát, s a rémült szobrász kétségbeesetten próbálja visszafuvarozni a bútorokat a helyükre. Óriási jelenetek, könnyesre nevetjük magunkat. De ez még nem elég: váratlanul megjelenik a szobrász volt kedvese is; újabb bonyodalmak. Ráadásul feltűnik a villanyszerelő, akit milliomosnak néznek, majd a milliomos, akit senki nem néz senkinek. A csalás lelepleződik, a volt kedves a szobrász fejére olvassa álnokságát: úgy kell annak, aki másnak akar látszani, mint ami. Világos tanulság. Taps, siker, mi is ütemesen verjük össze tenyerünket. Igazán kellemes este volt, bár a végére leesett az előadás. Azért jól szórakoztunk, célunkat elértük, mehetünk haza.
Egy hét múlva elővesszük az újságot, benne a kritika. Ha már a kezünkbe került, elolvassuk. Ki írta? Na, ezt ismerjük, ez mindig fanyalog. „Szomjúhozzuk a nevetést." Ezt átugorjuk. Jön az irodalmi alapvetés. „Peter Shaffer ma Anglia egyik legnépszerűbb színpadi szerzője. Ez a darabja szellemes ötletre épülő fekete komédia, amit ha jól adnak elő, kitűnő szórakozást kínál mosolyszegény korunkban." Ezzel egyetértünk. Lássuk az előadást.
„A téma ugyan nem hamleti, de az írói bravúr és technika többet enged sejteni egy átlagos vígjátéknál. Sajnos Bohák György rendező nem fedezte fel benne ezt az ígéretet. Igaz, hogy a sorozatos helyzetkomikumokon 19:45 és 19:55 között mi is úgy nevettünk, hogy a könnyünk csorgott, de a kacagtató rész nem feledtetheti az egész megformálásának hiányosságait. A rendező eleve meseként fogta fel a történetet; olyannak, ami nélkülöz minden reális társadalmi hátteret. A szerző jellegzetes angol réteg- és magatartástípusokat sorakoztat fel, a rendező azonban fogyatékosok gyülekezetét formált belőlük. Mintha például nálunk nem lenne kialakulóban a középosztály. Csak nem úri." Ez jó párhuzam. Olvassuk tovább.
„És ez a baj. Ezek a személyek ugyanis nem fogyatékosak, hanem olyan emberek, akik valamely megrögzött tulajdonságuk és cselekedetük miatt állandóan nevetségessé válnak. Viselkedésük álságát csak tetéznie kellene annak, hogy azt hiszik, a sötétben nem látja őket senki." Ez így van. „A rendezőnek ezt felmutatva kellett volna egységes viszonyrendszert kidolgozni az alakok között; ezt elmulasztva, a reális és a bohózati megjelenítés között ingadozva szükségszerűen vezetett az út a helyzetektől független, sokszor az ellen dolgozó vígjátéki patronok alkalmazásáig. Pedig csak pontosan kellett volna értelmezni a darabot, hiszen a szerző mindent rendkívül aprólékosan meghatározott." Érdekes, nekünk is volt ilyen érzésünk.
„Például itt már a sötétség első pillanataiban olyan vehemenciával tapogatózik saját lakásában a szobrász, mintha sohasem járt volna benne. Ez a mesterkélt, eltúlzott felpörgetettség szül aztán egy sor, a jelenetektől idegen megoldást. Itt a nők lépcsőmászás közben riszálják a feneküket. Holott lépcsőmászás közben – sötétben – senki nem riszálja a fenekét. Ugyanis: minek?" Ez nagy igazság. elismerjük. „S ezzel, bár a poén látszólag ül, lelepleződik az ötlet külsőleges volta: poén marad a helyzet abszurd realitásától idegen csattanó."
Abszurd realitásától idegen? Próbáljuk megérteni. De menjünk tovább. „Nem sikerült a szinkronjátékot sem megoldani. A díszlet kellemes, bár elég konvencionális. A jelmezekben viszont akad tévedés. A szerelő ruhája például nyilvánvalóan szerelőruha. Rá is van írva. De a társaság ezt gyufa mellett sem veszi észre." Persze, mert fogyatékosok „A tempóval is baj van, a játék második felére lelassul. És a lényeg." Kíváncsiak vagyunk a lényegre. „A rendező túl komolyan vette a darab erkölcsi tanulságát. Rosszul tette: a játék végét ezzel melodrámává formálta, aminek az természetesen ellenáll. Mindent összevetve azonban ez az előadás alighanem sikerszériát fog megélni: aki a könnyed szórakozást keresi a színházban, bizonyára kipihenten megy majd utána haza. S ez sem mellékes.”
Egyáltalán nem mellékes. Fáradozunk eleget egész nap. A kritikus talán nyolc óra alvás után ül be a színházba? És a színészek? „Rosta Sándor, ez a derék fiatalember igen tehetséges, most is mindent megtesz. De hát itt egy tutyimutyi, eszelősen rohangáló fickót kell alakítania: ki hiszi el erről, hogy szobrász? Kedvesét Muszte Anna kissé felszínesen harsány modorban állítja elénk." Tovább. „Simor Ottó igazán mulatságosan ostoba és merev katonatiszt, de passzivitásra késztetve nem tehet egyebet, mint hogy ökölbe szorítja kezét. A barát viszonya nincs egyértelműen tisztázva a szobrásszal, de Böröndi Tamás igen hatásosan alakítja a feminin lelkületű fiatalurat.'' Azt írja, hogy feminin lelkületű? Így is lehet mondani. „Csoma Judit „lengesége" inkább visszatetszést kelt; ez a szerető nem bohém nő, hanem éles karmú bestia, akitől a jó ég mentse meg az emberfiát. Csáky Magda az alkohol hatása alá karült vénkisasszonyról fokozatosan hántja le az álszentség hagymarétegeit.” Ez remek hasonlat! „Wellman György beszédes ruhája ellenére is hihető milliomos-utánzat; Bán Elemér viszont tényleg igazi milliomos."
Hát ezzel is megvagyunk. Az biztos, sok igazság van abban, amit a kritikus leírt, de hát ő azért kapja a fizetését, hogy ezeken gondolkozzon. Mi meg azért fizetünk. hogy jól érezzük magunkat a színházban. Szomjúhozunk, igen. Dolgozunk és szomjúhozunk. És akárhogy is, ezt az estét vidáman töltöttük el. Mert úgy akartuk.
Holnap folytathatjuk a menetelést.
(Hajdú-bihari Napló, 1983)