Színe és fonákja (Karinthy Ferenc: Ősbemutató)
A Csokonai Színház Karinthy Ferenc Ősbemutató című vígjátékát választotta az évad második bemutatójául. Az elgondolás nem bizonyult szerencsésnek. A színház hagyományaihoz és a hely szelleméhez, véleményünk szerint, méltatlan darab került a nagy múltú színpadra.
A darab alapjául szolgáló kisregényt a hetvenes évek elején írta Karinthy Ferenc, s a színházi élet kulisszái mögé pillantva reális indíttatású képet adott a (vidéki) művészvilág fényeiről és árnyairól, a magyar írók és a színházak ellentmondásos kapcsolatáról. Már akkor sejteni lehetett, hogy a regény színpadi változata, mint új magyar darab, előbb-utóbb feltűnik valamely színház színpadán. Azt hittük, hogy a szerző kamatoztatja majd színpadi tapasztalatait, valóságismeretét, s a kisregény erényeit átmentve szellemes, bátor hangvételű, az ellentmondásokat is feltáró művel lepi meg a közönséget.
Sajnos tévednünk kellett.
Minek lehet a néző részese ezen az ősbemutatón? A pesti író első drámájának, a történelmi témájú Vak Bélának premierjére érkezik a vidéki városba. Találkozik az igazgató-rendezővel, megismerkedik a színészekkel; előadás előtt, közben és után pedig a helyi nobilitásokkal. Darabjának sikere van, s ő boldogan engedi át magát a mámoros érzésnek: előbb a banketten, aztán a művészklubban, majd egy házibulin, végül kétágyas szállodai szobájában egy fiatal színésznőcske karjai között. Másnap aztán hideg zuhanyként éri a helyi lap elmarasztaló kritikája, s elfordulnak tőle azok is, akik előző este még a tenyerükön hordozták.
Egyértelmű, hogy a szerző elsősorban annak a közegnek az ábrázolására fektette a hang-súlyt, amelybe a történetet ágyazta. Ez a közeg pedig – ahogy megjelenik – a „nagy magyar ugar", a maga kisszerűségével, közönségességével, feudalizmusával, elvtelen kapcsolataival; tele tehetségtelen kóklerekkel, acsarkodó törtetőkkel, alkoholistákkal, patologikus esetekkel. Cigányfajzatokkal – ahogy a színigazgató fogalmazza. Nincs ebben a kavargásban szinte egyetlen pozitív figura sem (kivéve Grósz urat, a szendvicsembert, aki életében már megjárt egy-két tábort, s most csak úgy barátságból reklámozza az új magyar bemutatót, és még fröccshöz is juttatja a népből jövő s népéről tanúságot tenni akaró, de duhaj és üres zsebű színészt, Bajszost). Már a nevek is „beszédesek": az igazgató Farsang és ráadásul Oszkár, szeretője Alpár Hédy színésznő, a tanácsi főelőadó Kontyosné Pischinger Szvetlána, a kritikus Czitrom Ervin. Cselekedeteik legalább ennyire „jellemzőek": a színésznők fúrják egymást, a banketten cigányzenekar húzza, a bulin füstölt bablevest szürcsölgetnek, a professzorné sznob, az ifjú dramaturg levetkőzi kívülállását, mihelyt pozícióval kecsegtetik – és így tovább.
A baj az, hogy emberek, jellemek álcájában papírmasé figurák népesítik be a színpadot, amelyek előre gyártott sémák szerint esznek, isznak, ölelnek... Csakhogy klisékkel nem lehet karikírozni.
Mit tudott változtatni ezen az előadás és rendezője, Léner Péter? Keveset. Nem sikerült reálisabbá, valószerűbbé tenni ezt a negatív Potemkin-építményt. Felvette a darab stílusát, sőt a jelenetek végén panoptikumszerű kimerevítésekkel tovább fokozta tablójellegét. Az alap-kérdést sem tisztázta: hogy komoly, értékes alkotás-e a darabbeli darab, vagy rossz, feledésre ítélt munka. Ha ugyanis az előbbiről van szó, akkor nincs helye a parodisztikus megjelenítésnek, már csak azért sem, mert a magyar történelem egyik sorsfordulójával szembesíti a nézőket, ami nem lehet ízetlen élcelődés tárgya. Ha viszont gyenge a darab, akkor nincs konfliktus, a kisszerű környezet nyer igazolást az íróval szemben, s az eredmény: erkölcsi patthelyzet. A rendezés a két véglet között ingadozott, s így szükségszerűen jutott zsákutcába. (Ugyanezt példázza egyébként a táncosnő szerepeltetése: ha ilyen sután mozgó és tehetségtelen, akkor nem érdemli rokonszenvünket, akkor valóban nem több környezeténél; csak egy karrierre vágyó kis vidéki liba.)
Nincsenek irigylésre méltó helyzetben a színészek, hiszen saját gúnyképük megformálásában kell részt venniük. Elismerést érdemelnek, hogy nem vették fel a kesztyűt: felülemelkedtek a kihíváson, és színészként a figuráknak saját egyéniségüket kölcsönözve jelennek meg a színpadon. Így tudják menteni a menthetőt, így tudnak mégis életet vinni a konstrukcióba. Nem alakít mindenki egyforma színvonalon – további rendezői következetlenségnek kell látnunk, hogy egyesek realista módon játszanak, míg mások túlkarikírozzák szerepüket –, de még a gyengébbeknek is akadnak figyelemre méltó pillanataik. A sok közreműködő miatt nincs hely a szerepformálás egyenkénti méltányolására, de ki kell emelni Csikos Sándor, Simor Ottó, Korcsmáros Jenő, Vándor Éva, Kállay Bori, Agárdy Ilona, Muszte Anna. Lipcsey Tibor, Sárady Zoltán, Sz. Kovács Gyula nevét, mint akik leginkább képesek voltak ellensúlyozni szerepük sematizmusát. Kisebb jelentőségű jelenésükben helytálltak: O. Szabó István, Csáky Magda, Borbély Sándor, Wellmann György, Kiss László, Szabó Ibolya, Tikos Sári, Tóth József, Szarvas József, Bálint Mária és Geday Mária.
(Hajdú-bihari Napló, 1982)