Színház az egész színház (Két egyfelvonásos)

Két egyfelvonásossal kezdte az évadot március 25-én a Csokonai Színház stúdiószínháza – pontosabban az annak kinevezett Hungária Kamaraszínház –, s ezúttal valóban stúdióba illő darabok kerültek a műsortervbe. Örömünk tehát zavartalan lehetne a vállalkozás rendhagyó volta miatt – ha a produkciót látva nem kellene szembenéznünk a megvalósulás útját görön­gyössé tevő előadói és befogadói akadályokkal.

„Szomorújáték commedia dell’arte módra" – ezt az alcímet kapta A végzetes szerelem já­téka, Josef és Karel Capek a húszas évek elején írott darabja. „Bohózat" – ez a műfaji meg­jelölése Max Frisch 1958-ban bemutatott Ha egyszer Hotz úr dühbe gurul című életképének. Nemcsak időben, hanem stílusában, eszközeiben és nyelvezetében is tetemes távolság választja el egymástól a két művet, önkéntelenül adódik tehát a kérdés: mi indokolta közös szerepel­tetésü­ket?

Nem filoszi okvetetlenkedésből állunk meg mindjárt en­nél a pontnál: az előadás, s egy­általán, a realista-natura­lista játékmódtól eltérő színjátszás egyik alap­problémáját véljük mö­götte fölsejleni. Azt a falat, ami a hagyományos szerkesztésű, katarzisba torkolló drámatípu­son nevelkedett színházat és közönségét mind a mai napig elválasztja az attól alapvetően különböző dráma- és szín­padtechnikai elveken nyugvó. formabontó törekvésektől. Természetesen nem (csak) szakmai-gyakorlati értelemben, hanem: szemléletben, gondolatiságban, világlátásban.

Meglehet, egészen egyszerű, például szereposztási okok miatt került egymás mellé a két darab; de ha közös vonásokat keresünk bennük, mégis erőlködés nélkül bukkan­hatunk össze­kötő kapcsokra. Igaz, meglehetősen elvont szinten. Nevezetesen: hogy mindkettő a kint és bent, a be­leélés és távolságtartás, az azonosság és különbözőség egy másba játszásból kiindulva – tehát az elidegenítés eszközé­vel – nemcsak az előadást, de annak a nézőre tett hatását is a játék részévé, a vizsgálódás tárgyává teszi. Commedia dell'arte – bohózat: klasszikus meghatá­rozások, csakhogy itt nem tiszta értelmükben, hanem viszonyítási pontokként, idézőjelekként válnak a játék elemeivé. „Módra": ez a commedia dell'arte ugyanis nem rögtönzött, hanem szóról szóra megírt darab, s a bohózat sem a hagyományos vekto­rok mentén rendezi erővo­nalait. Ebben az összefüggésben pedig már nemhogy az előadás és a közönség, de maga a színjátszás, a színművészet lényege és értelme lesz az origó és a zéró – eljutva addig a határ­vonalig, amelyen átlépve, önmaga ellentétébe fordulva elveszítheti kollektív rezonancia-alap­ját. S megtörténhet az az eset, hogy a színház gesz­tusa éppen akkor találkozik értetlenséggel, amikor a legna­gyobb alázattal nyújtja kezét a közönség felé.

Ezzel a veszéllyel a stúdiószínház előadásának is kétség­telenül számolnia kell. Különösen, hogy nem sikeredett egyértelműen magával ragadóvá, tökéletessé a produkció. A szándék, a törekvés nyilvánvaló: de a megvalósulásba már fogyatékosságok csúsztak, s ezek bizony nem csök­kentik az efféle játékstílussal szembeni ösztönös nézői el­lenállását

Kissé zavarban van a kritikus is, mert két előadást látott, s jelentős különbségeket fedezett fel a főpróba és a harmadik előadás között. Valószínű, hogy ahány találkozás és amilyen kö­zönség, annyiféle kapcsolat jön létre esténként, s annyiféle érzéssel távozik a néző a színházból. A főpróbán a Frisch-, az előadáson a Capek-darab tűnt egyneműbbnek, hatásosabb­nak; s végül is az utóbbi élményt kell alapként elfogadni. A döntő benyomás azonban mindkét esetben a határozott, világos rendezői elképzelés, az azzal nem mindenben szink­ron színészi játékfelfogás közti különbség volt.

A végzetes szerelem játéka a valóság és a játék egymásba fonódásával, a komédiás művész archetípusainak felmutatá­sával, kortalanított színpadi közegével, színház- és kul­túrtörténeti utalásaival nehezebben aktualizálható és értel­mezhető „mondanivalót" hordoz. Illetve ... Hiszen a jó el­pusztul, de ellenfele sem nyer; a gátlástalan intrikus lova­golja meg az áldozatot és fölözi le a hasznot Csakhogy ez a jó valójában életképtelen, már-már irreális jelenség a maga álmo­dozó művészségében – kiérdemelheti-e hát együttérzésünket, erkölcsi elismerésünket? Talán, ha Borbély Sándor Gilles-je sokszínűbb, kevésbé érzelmes, igen. Így viszont bizonytalanságban maradunk, s ennek oka lehet rendezői gyengeség is, hiszen végső soron a megvalósulás, s nem a szándék méri a közlendő tartalmát. Pedig ez a játék ki van találva: Kasztner Péter, aki egyen­rangú társa volt a rendezőnek, illúziókeltő környezetet varázsolt a színpadra, s Pinczés István megannyi sziporkázó ötlettel használta ki a lehetőséget. Kár, hogy a párbajnál esik a tempó, s az írói lelemény is apadni látszik.

Örömünkre szolgál, hogy a színészekről jókat mondha­tunk. Nagy kedvvel öltik magokra a jól ismert típusok jel­mezét és jellemét, bő humorral és öniróniával komédiáznak. Segítségükre van ebben a groteszk aláfestést szolgáltató kis zenekar is. S ha Tikos Sári, Fésűs Tamás, és Szennyai Má­ria melltett kiemeljük Sziki Károly, Dánielfy Zsolt és külö­nösen Lipcsey Tibor alakítását, azt azért tesszük, mert sze­repük meghatározóbb.

Nehezebben boldogult ezen az estén a társulat a Frisch-darab groteszk, abszurdba hajló alaphelyzetével és stílusával. A környezet s a hangütés itt is kitűnő, de a ren­dező úgy látszik, kevésbé tudott hatással lenni színészeire. A szereplők közül alig-alig érzett rá valaki a nagystílű esz­mék és a kisszerű gyakorlat szorításában vergődő Hotz úr kissé megemelt, irracionalitásba hajló, kvázi-filozofikus konfliktusára. Dánielfy Zsolt rájátszik szerepére, Sziki Ká­roly pedig komédiás magánszámokat csinál, kinevet belőle – jóllehet nekik, az értelmetlen munkát is tántorít­hatatlan nyugalommal és precízséggel végző munkásoknak kellene a biztos ellenpontot megteremteniük ebben a_z őrült körforgásban. A normalitást (?) ahhoz, hogy értelme (?) legyen az abnormalitásnak. Fésűs Tamás üresen modoros, és az egyébként igen csinos Szennyai Mária sem tudja eltalálni a megfelelő hangot. Bessenyei Zsófia csak pillana­tokra tud elszakadni a megszokott realista stílustól. Tulaj­donképpen Lipcsey Tíbor viszi hátán a játékot, jóllehet esz­közei még nem elég érették a következetes ábrázoláshoz. Alakítása így is szép reményekre jogosít. A darab ennek el­lenére megáll a lábán, csak sokkal jobb és másabb tolmá­csolás ígé­retével is kecsegtet.

Epilógus: Ha nem hozott is meggyőző eredményt a stú­diószínház kísérlete, a játékstílusok spektrumának szélesí­tésével mindenképpen folytatandó irányt szab meg a Cso­konai Színház életében. Alternatívákat kell kínálni a kö­zönségnek ahhoz, hogy szabadon tudjon választani a bol­dogulást legjobban szolgáló produktumok között S külön nyereség, ha ennek az ajánlatnak értelme is van.

(Hajdú-bihari Napló, 1983)