Színházpárti vagyok (Kertész Gyula)
Hihetetlen, de igaz: Kertész Gyula, a Csokonai Színház operarendezője a napokban ünnepelte pályakezdésének harmincadik évfordulóját. A harmincból huszonkettő Debrecenhez köti. Az indulás szegedi és budapesti évei után e város operatársulatával jegyezte el magát, s ez a házasság most már végérvényesnek tekinthető.
– Önkéntelenül adódik a kérdés: az ilyen végleges megtelepedések vajon menynyiben befolyásolják az alkotókedv ébren tartását?
– A helyhez kötöttség Budapesten sokkal jellemzőbb – feleli Bethlen utcai, hatodik emeleti lakásának ablakán kitekintve –, csak ott ez a természetes állapot. Mikó András negyven éve tagja az Operaháznak, Ádám Ottó is legalább harminc éve van a Madách Színház státusában. Elmarasztaló értelemben ezt csak a vidéki színházakkal kapcsolatban szokták említeni. A vidéki városok kétségtelenül kötni igyekeznek törzsgárdájukat, s ez teljességgel érthető törekvés. Ettől függetlenül magam is úgy vélem, a tartós helyhez kötöttség nem egészséges, jobban kellene működni a rotációnak. Én egyébként gyakran járok Pécsre és Budapestre is.
– Budapest: ha a prózai színházakról elmondható, hogy majdnem minden út oda vezet, akkor ez a megállapítás az operánál feltétel nélkül érvényes. Milyen érzés úgy vezetni egy vidéki operatagozatot, hogy az ember tudja: minden vágy a fővárost célozza, s csak idő kérdése az igazán tehetségesek elvándorlása?
– Nagyon fárasztó állapot, mert állandóan mindent elölről kell kezdeni. Ugyanakkor jóleső érzéssel tölt el, hogy a távozók mind elismerőleg szólnak az itteni munkáról, mint olyan műhelyről, ahol sokat tanulhattak. Bizony, a vidéki rendezőnek tanár bácsinak is kell lennie, s nem tagadhatom, hogy a felgyülemlett indulatok engem néha elragadnak. Ideges reakcióimon azonban hamar túlteszem magam, s talán ezért is mondhatják rólam kollégáim, hogy „igazságos vagy, veled lehet dolgozni”.
– Mi jut eszébe, ha az elmúlt harminc évre gondol?
– Az, hogy hol ápoló voltam, hol ápolt. Kevesen vagyunk ilyen hosszú szolgálati idővel, a velem egykorúak egyre-másra hullanak ki közülünk.
– Most éppen ápolt vagy ápoló?
– Jó kérdés... Ez naponta változik. Tény, hogy sokszor elcsüggedek.
– Mi csüggeszti el?
– Gyakran nagyon nehéz körülmények között dolgozunk.
– Az operatagozat helyzete olybá tűnik a kívülálló számára, mint államé az államban.
– Igen, kicsit elkülönül a prózai és az operarészleg, de ez természetes. A probléma a magyar színházi élet egészére jellemző: az impresszáló rendszerű vezetési gyakorlatra kellene áttérni, menedzser típusú igazgatókkal, erős művészeti irányítókkal. A múltkor összeszámoltam: felügyeleti szinten a mi színházunkkal 23 ember foglalkozik munkaköréből adódóan.
– Jut tehát elég bába a gyerekre. Színházon belüli elkülönültségük milyen önállósággal jár?
– Lényegében a zenei vezetés javaslata alapján veszi fel az igazgatóság az új tagokat. A kiválasztás abszolút a hangkvalitások szerint történik, s mi minden jelentkezőt meghallgatunk, lehetőleg a teljes vezetés előtt. Egy időben alábbhagyott, most hál’ istennek újra megindult a mozgás. Sokan jelentkeznek hozzánk kórusokból; a főiskolát végzetteket elcsábítja Budapest.
– A három évtizedre visszatekintve milyen csúcsokat és mélypontokat tudna megnevezni az életben?
– A mélypontok mindig akkor következtek be, amikor olyan vezetők álltak a színház élén, akik nem hagyták létezni az operát, hanem olykor kifejezetten gyűlölködő irigységgel figyelték. Az egyik főrendező például a Hunyadi László bemutatója után egyenesen sárgaságot kapott. Számomra érthetetlen, ostoba dolog ez a szembenállás. A színpad nemcsak a prózát bírja el. A prózai részlegnek nem velünk kellene versengenie, hanem a kaposvári, miskolci színházakkal; mint ahogy nekünk is inkább Pécsre, Szegedre kell figyelnünk.
– És a csúcsok?
– Mindig az énekesi állománytól függtek. A színházat a színészek, az operát az énekesek csinálják igazában. Nagyszerű garnitúrának kell ahhoz lenni, hogy szép előadás születhessen. A rendező dolga az, hogy a szintézist megteremtse, és sokszor nem is művészi kérdésekkel kell foglalkozni ahhoz, hogy megszerveződjön egy előadás. Tudatában kell lennünk annak, hogy az operákat nem a rendezőknek és a karmestereknek, hanem az énekeseknek és a zenekarnak írják.
– Ez rendezői ars poeticának is felfogható?
– Én színházpárti vagyok, a színház ismérve pedig a színpad és a közönség kapcsolata. Figyelje meg, hogy a nagy rendezőknek mind zseniális társulataik vannak. Nálunk most derül ki, hogy a rendezők önmagukban semmire sem mennek. Hol vannak a színészek? Nem a pénzen múlik a dolog, hanem a kiválasztódáson, a képzésen és a felkészültségen. A több pénz nem hozna nagyobb művészi eredményt.
– Öt éve, amikor negyedszázados jubileuma alkalmából beszélgettünk, még megrágnivaló témánk lehetett az opera válsága, amiről akkortájt elég sok szó esett. Azóta a kérdés mintha lekerült volna a napirendről.
– Megbukott a teória. A művészetben az egyik legnehezebb dolog megkülönböztetni a divatot a haladástól, a felszínt a lényegtől. A válságelmélet mesterségesen szított ügy volt, amiben sajnos az újságírók, kritikusok az élen jártak. A közönség erre azóta alaposan rácáfolt. Az alapvető emberi értékek, mint a zene és a szép hang, soha nem vesztik érvényüket. Ha jól emlékszem, öt évvel ezelőtt is ennek megállapításával zárult beszélgetésünk.
(Hajdú-bihari Napló, 1986)