Trójai nők (Euripidész-Sartre)

Jó évtizede nem szerepelt a Csokonai Színház repertoárján görög dráma, s ezt a hiányt aligha fogják pozitívumként felje­gyezni a debreceni színjátszás történetében. El kell azonban ismerni, a tartózkodás nem debreceni sajátosság, s elegendő indok van rá.

A görög drámák súlyos mondanivalójú, többnyire verses szövegeire ma nem könnyű ráhangolni a közönséget: vagy rendkívüli képességű társulat, vagy meg­hökkentően újszerű rendezői kon­cepció szükséges a vállalkozás sikeréhez. Öröm­mel kell vennünk hát, hogy végre megtört a jég, s a Kölcsey Művelődési Központban Euripidész-Sartre: Trójai nők című drá­májával foly­tatódott az évad új bemutatói­nak sora.

Mindjárt hangot kell azonban adnunk ag­gályunknak: nem vagyunk biztosak abban, hogy a célra legalkalmasabb műre esett a választás. A Trójai nők Sartre által átiga­zított változata ol­vasva remekmű: az em­beri sors olyan drámája, az értelmetlen pusztulás olyan tragikus rajza, a legfőbb emberi értékek olyan végzetszerű válsága bontakozik ki benne, hogy nincs halandó, aki ne megrendülten hajtaná be a könyv lap­jait. Színházi szempontból viszont ereden­dően sta­tikus mű, amelyben a konfliktu­sok többnyire nem a cselekedetekből, ha­nem nagy, drámai mo­nológokból bomlanak ki. Rendező legyen a talpán, aki ebből élő, eleven színházat formál; és társulat, amely elegendő tehetséget képes közreműködésül felajánlani.

Nos, a varázslat ezúttal nem jött létre.

A kiindulópont: Khell Csörsz m. v. mate­riális mivoltában is súlyos hatású, átlósan osztott, emelkedő várdíszlete pedig hangu­latilag is ideális alapot kínál a tragédiához. Trója totális pusz­tulásának megjelenítésé­hez. Gergely László rendező, helyesen, nem akarta erőltetetten aktuális mondanivalóval megterhelni a művet, hanem (a nyitó kép­től eltekintve) annak játszatta volna, ami: a hatalmaknak kiszolgáltatott ember sors­tragédiájának. Munka közben azonban va­lahol kedvét veszthette, mert nem bizonyult következetesnek sem a színészvezetésben, sem a fény­hatások egyébként ambiciózus megszervezésében. Az eredmény így szük­ségképpen felemás: illusztratív jellegű, a kívánt belső kohézió összetartó ereje nél­kül.

Az előadás legszembetűnőbb jegye talán, hogy hiányzik belőle az a természetes drámaiság és feszültség, ami az eredeti mű­ből árad. Itt minden egy kicsit kiszámí­tott: a mozdulatok, a helyváltoztatások, a kapcsolatok. Van itt működ, Poszeidónnak csakugyan háromágú a villája, Pállasz Athénét „igazi” pajzs védi, a halálba kül­dött kisfiú nehéz vasszekéren érkezik a színre, a nap sejtelmes ragyogással vonja fénybe a kizökkent kort; egyszóval meg­komponált jel­rendszer tér és idő, történe­lem és mitológia koordinátáinak kijelölé­sére: de a dráma, a mér­he­tetlen emberi szenvedés hiteles ábrázolata elvész valahol a játékban. A rendező nem tudta megolda­ni a személyiség és a tömeg viszonyát: igyekszik ugyan bejátszatni a teret, de a szín­padon levők mozgása nem a megnyo­morított élőké, hanem a vattastatisztáké. Az sem világos, hogy a trójai nőknek miért kell passzívan a földre omolniuk, amikor valami történik a színen; ha érdemi funk­ciójuk volna a játékban, ösztönös emberi reakcióval éppen arra kell figyelniük. S a fényjáték: méltánylandó a látvány átgon­dolt megtervezése, de a kivitelezés még nem zök­kenőmentes; többször előfordul, hogy épp a hősök maradnak árnyékban, miközben a mellék­szereplők reflektortűzben álldogálnak. Mindez nem segít tisztázni a néző kétségeit; hogy vajon klasszikus ér­telemben vett, vagy mai, távolságtartó színházi eszközökkel élő előadás szem­lélője-e.

Ezt az ellentmondást a női főalakok bi­zonytalan kontúrjai is fokozzák. A legösszetettebb szerep kétségtelenül a trójai ki­rályné megformálása. Hegedűs Erzsi a szín­ház egyik legrokonszenvesebb művésze, akinek nevéhez sok nagyszerű karakterala­kítás fűződik; de ezúttal mintha megriadt volna a feladat nagyságától, nem mert ön­magában bízni. Nem belülről, saját élményeiből-érzéseiből kiindulva közelítette meg a szerepet, hanem valamiféle ideálhoz igyekezett igazítani magát. Ez az ideál hol elképzelt görög tragikaként, hol Sulyok Má­ria egy­kori alakításaiként állhatott mo­dellként előtte, mert játéka a két pólus kö­zött ingadozik. Szen­vedései ennélfogva gyakran műviek, teátrálisak. Ott tud hite­les lenni, ahol ösztönei vezetik tiltakozásra. Ekkor valóban a megalázott, de tartását, emberi mivoltát megőrző királynőként ált a dráma középpontjában.

Kasszandrát Jancsó Saroltának szerepé­ből időnként kizökkenő őrültnek kell lát­tatnia. Ez alighanem felfogásbeli tévedés (s az kurtizán jelmeze is), mert a királylány nem háborodott, nem is tetteti azt, hanem elmondhatatlanul kétségbeesett, ami irra­cionális helyzetben valóban őrültségként hat. A különbség önmagában még nem volna probléma; a baj az, hogy az alakítás magánszámmá válik a színpadon, s ilyen értelemben kilép a játékból. A színésznő teljesítménye ezzel együtt figyelemre méltó, amit a megérdemelt taps is jelez.

Lehet-e megrendítőbb tragédia egy nő számára, mint férje gyilkosa fiának ágyába feküdni, s gyermekét parancsra a halálba küldeni? Andromachéra ez a sors vár. Si­mon Mari majdnem képes érzékeltetni a lehetetlent, de izzó indulatai egy ponton túl már modorossá válnak, s el­árulják, hogy a színésznő nem tudott igazán belül kerülni szerepén. Idegszálai reszketnek a tehetetlen kiszolgáltatottságtól, de szívét nem képes átforrósítani a nemes lelkű nő döbbenetes sorsa.

Szép Heléna: Szennyai Mária. Kellőkép­pen dekoratív jelenség (Pilinyi Márta jelmeze talá­ló), s ilyenformán alkatilag illúziókeltően csapodár feleség; de beszédét va­lami görcsösség szorítja, emiatt artikuláció­ja darabos, túlságosan kontrollált. Társai között karvezetőként Szeli Ildikó (a másik szereposztásban Bor Adrienn) átértelme­zett szerepe miatt nem lehet elég hangsú­lyos. A négy rabnő (Kőszáli Ibolya, Zakar Ágnes, Boross Mária, Tóth Edit) jól oldja, meg feladatát, s fontos küldetés jut a két istennek (Dánielfy Zsolt, Fekete Györgyi.)

A dráma belső arányainak eltolódására vall, hogy a hódító férfiak nemcsak helyze­ti előnyük, hanem alakításaik révén is a trójai nők fölé kerekednek. Csendes László­ban (Tal­thy­biosz) kitűnő színészt ismerhet­tünk meg: mozgása természetes, dikciója tiszta vonalvezetésű, ura eszközeinek. Sok jót várhatunk még tőle. Cinikus végrehajtó­ból együtt érző kötelességtelje­sítővé azonban átmenet nélkül kell válnia, ez a váltása ezért nincs kellőképpen hitelesítve. Horá­nyi László Menelaosza inkább a sartre-i értelmezés jegyében toppan a színre: ő a győztesként is kívülálló főnök, aki számára az élet már nem tartogathat meglepetést. Becsületének védelme is inkább afféle köte­lező álarc; jellemének gyöngesége szükség­szerűen fogja visszavezetni Heléna karjaiba (s a nihilbe). Ismét fel kell figyelnünk ar­ra, hogy Horányi mennyire világosan értel­mezi és építi fel szerepeit.

Ilyen következetes kivitelezéssel másfajta eredményre juthatott volna ez az egyéb­ként jobb sorsra érdemes előadás, ami je­lenlegi formájában sajnos semmilyen külö­nösebb reakciót nem vált ki a nézőből S görög tragédia katarzis nélkül olyan, mint egy temetési szertartás, amiből épp a halott marad ki.

(Hajdú-bihari Napló, 1985)