Utazunk, utazgatunk (Sztratiev: Autóbusz)

El tudjuk-e képzelni, hogy Debrecenben a 31-es busz a Bolyai utcai végállomástól indulva egyszer csak elhagyja a megszokott útvonalat, s ahelyett, hogy a városköz­pontba szállítaná a munkából haza igyekvő utasokat, megál­lás nélkül össze-vissza csalinkázik a városban, majd hir­telen Füzesabony felé veszi az irányt? Bele tudjuk-e élni magunkat abba, hogy egy buszsofőr – csak azért, mert a hétvégére kenyeret akar venni a családjának – fittyet hányva a forgalmi előírások­nak és az utasok kívánságá­nak – szabadon furikázik e kétségtelenül fontos táplálé­kért a városban, s miután ak­ciója sikertelen, a régen lá­tott, 100 kilométerre lévő szülői ház felé vezeti a buszt, hogy anyját meglátogatva szerezzen frissen sült kenye­ret?

Attól tartok, nem nagyon. A 31-es járat világos címtáb­lával, meghatározott útvona­lon és menetidő szerint köz­lekedik, amitől csak felvonu­lások és egyéb ünnepségek alkalmával tér el; de a vasút­állomásnál akkor sem megy tovább. Rendhagyó módon ki­kerüli ugyan a városköz­pon­tot, de ilyenkor is szigorúan a két végállomás által beha­tárolt pályán mozog. S ha ne­tán ravaszul mégis Füzes­abonyt venné célba, egyket­tőre útját állná egy sorompó, amely eltérítené abszurd öt­letétől.

Hová megy ez a busz?

No persze, azért mert a magyar Ikaruszok manapság ilyen pontosan követik az előírásokat, nem tarthatjuk kizártnak, hogy másutt – ahol nem ennyire természe­tes, a tájékozódásba és a sze­mélyiségjegyekbe szervesen beépült a menetrend haszná­lata – néha különös dolgo­kat produkál a tömegközle­kedés. El kell hinnünk, hogy adódhatnak a példánkhoz ha­sonló abszurd helyzetek is, hiszen feltehetőleg nem vé­letlenül választotta ezt a – sokféle asszociációnak teret nyitó – modellhelyzetet Autóbusz című szatírájának kiindulópontjául Sztanyiszlav Sztratiev bolgár színmű­író. A bezártság állapotából következő kiszolgáltatottság mint téma korántsem új kele­tű a drámairodalomban, de Sztratiev tagadhatatlanul sa­játos módon talált feldolgo­zására. Az ő autóbusza úton van, tehát mozgásában, dina­mizmusában jelképezi s adja meg a keretét egy társadalmi állapotnak, folyamatnak. En­nek a járműnek az utasai tí­pusok – a Tudálékos, az Oktondi, a Felelőtlen, a Virtuóz, a Lány –, akik egy-egy tár­sadalmi réteg és csoport kép­vise­le­tében kerültek a járat­ra. Nem személyek és jelle­mek tehát, hanem akként vi­selkednek és rea­gálnak a kü­lönböző helyzetekben, aho­gyan azt egy (bolgár) értel­miségi, művész vagy paraszt tenné. Ilyenformán mindaz, ami velük történik – szintén modell értékű, s egy aktuális, konkrét társadalmi tapaszta­lat lenyomatát viseli magán.

Sztratiev igen jó érzékkel fedezte fel azt az alaphelyze­tet, színpadi közeget, amely szati­ri­kus társadalombírála­tának megjelenítésére alkal­mas. A szélsőséges helyzet szélsőséges maga­tartást vált ki az emberből, s így a hétköznapiságból kilépve mé­lyebb, nagyobb összefüggése­ket is képes láttatni. Mégis, a Hungária Kamaraszínház nagy figyelemmel létrehozott előadása hiányérzetet hagy a nézőben; s ennek okát első­sorban a darabban kell keres­ni.

A kitűnő, abszurd ötletet ugyanis a szerző nem tudja megfelelő drámaisággal elve­zetni a végkifejletig. Nem a drámát kérjük rajta számon – hiszen más a műfaja –, hanem a drámaiságot; a szer­kesztésnek s a megjelenítés­nek azt a feszes rendjét, amely minden igazi műalko­tás sajátja. Sztratiev szatírá­ja – amely a végén tragikus­sá komorul – sok üresjárat­tal, ismétléssel és verbális poénnal vezeti fel a cselek­ményt (ami egyébként annyi­ból áll, hogy a busz utasai különböző módszerekkel megpróbálják jobb belátásra bírni a vezetőt). Majdnem mindenből egy csi­pet­nyivel többet használ a kelleténél: a Virtuóz például túl sokszor hivatkozik a felvételére és túl sokat tépelődik, mielőtt a ve­zetőhöz bemenne; Aldomirovci kabaréba illően tévelyeg a buszok között; a Férfi és Nő is indokolatlanul vitatko­zik annyit; a próbálkozások sora és az autóbusz gyakori kanyargása mechanikussá vá­lik stb.

Pedig a szocialista társada­lom sok problémáját érinti a darab. A vezetők és vezetet­tek, a közvélemény és a mű­vészet, a „nép” és az „urak”, az apák és fiúk, a vélt és va­lódi érdemek, a részvétel és kiszolgáltatottság, a demok­rácia és diktatúra ellentét­párjai valódi konfliktushely­zetekre asszociálnak a néző­ben. Csak hát külön-külön is elegendőek lennének egy ko­médiára vagy tragédiára; így, összeboronálva épp csak jel­zik a szándékot, amit az író nem tud szin­tézisbe hozni a művészi átformálással. Átfo­gó társadalomkép helyett mozaikból összeálló tablót kapunk, aminek vannak érde­kes, jellemző részletei, de az egész mégsem kelt egységes hatást.

Alighanem az is mérsékli Sztratiev szatírájának erejét, hogy politikumában túlságo­san kötődik egy konkrét tár­sadalmi szituációhoz, s mint minden ilyen természetű da­rab, más közegbe kerülve ve­szít utalásainak és vonatko­zásainak értelmezhetőségé­ből. A modellálás és a tipizá­lás ugyanakkor jellemüktől fosztja meg a szereplőket, emiatt kevésbé érvényesül­hetnek a darab általánosítha­tó emberi vonatkozásai is.

Leszállni nem lehet

Gali László rendező komo­lyan vette az Autóbuszt, a kortárs bolgár drámairoda­lom legjobb vonulatához kapcsolva olyan értékeket vélt benne fölfedezni, ame­lyek 1982-ben Magyarorszá­gon is átütő érvénnyel hat­nak. Eszményítő áhítata meg­szépítette a darabot; mintha egy remekbe szabott partitú­rára bukkant volna benne, ami aprólékos műgonddal megszólaltatva maga lesz a muzsika, a költészet, az élet: humor és keserűség, irónia és megbocsátás, kigúnyolás és figyel­meztetés szeretnivaló elegye.

És így dolgozott. Ismét a csapatmunkára építve (Kasztner Péter díszleteivel) való­ban rend­kívüli részletesség­gel komponálta meg az elő­adást, amelyben elképzelései szerint semmi nem történik fölöslegesen. A darabot akar­ta színre vinni – s ebben té­vedett. Az Autóbusz hibái ol­vasva is kiderülnek, de a je­lenetek egymásutánja a fan­tázia révén gazdagabb gon­dolatsorokat képes elindítani. A színpadon azonban az ab­szurd is realitásként jelenik meg, ennélfogva gyakorlati­lag mindent újra kell értel­mezni a megjelenítés szem­pontjából. A rendezés nem tudta feloldani a darabban rejlő ellentmondásokat: puri­tán eszközeivel hiába töreke­dett az egyes jelenetek pontos értelmezésére; itt komoly dramaturgiai beavatkozásra és elidegenítőbb já­tékmódra lett volna szükség ahhoz, hogy a kívánt feszültség megteremtődjék, hogy az uta­zás képtelensége és személyi­ségtorzító következményei éles, sokkoló hatással érjék a nézőt.

Igazából nem sikerült eh­hez megtalálni a stílust sem, azt az abszurd, groteszk és szatirikus elemeket egyaránt felhasználó játékmódot, ami a realista színjátszás meghaladását kívánná. Nagyon hullámzó a játék: jól megfogott pillanatok váltakoznak egészen unalmas jelenetekkel, ezen nem sokat segíthettek klisékbe kényszerített színészek sem, akiknek szerepük súlyánál és terjedelménél fogva különféleképpen nyílott alkalmuk az általánosban az egyedit felmutatni, a típust személyesebb vonásokkal megrajzolni. Az egyenletesen jó teljesítményeket jelzi, hogy mindenki az tudott lenni, aminek lennie kellett: Sárközy Zoltán tudálékos, Kóti Árpád fele­lőtlen, Korcsmáros Jenő művész, Sárosdy Rezső oktondi, Sárady Zoltán férfi, Agárdy Ilona nő, Sir Ottó paraszt, Bajza Viktória lány, Rosta Sándor fiú.

Nagyobb lehetőség hármójuknak jutott: Sárközy Zoltán már kitűnő maszkjává jelmezével (Pilinyi Márta tervezte) „hozni tudja a figurát”, a távolságtartás kívánt mértékével pedig színészileg súlyt ad a mindenbe beleszóló, mindenkit kioktató, ha kell, fenyegetően számon kérő, feltehetőleg bizalmas beosztásban lévő középkorú férfi színpadi jelenlétének. Kóti Árpád igazi felelőtlen: pálinkát iszik, salátát cipel a cekkerében, és mindig ötletekkel áll elő. Korcsmáros Jenőt az utasítások szerint állandóan forrponton látjuk; pedig a türelmetlenséget és a tehetetlenséget más eszközökkel talán hatásosabban is ki lehet fejezni.

Így közlekedik tehát Sztratiev Autóbusza a Hungária Kamaraszínházban, az évad utolsó bemutatóján.

(Hajdú-bihari Napló, 1982)