Üzemgazdaságtan (Az 1988-89-es évad)
Nem tagadhatom: amióta – jó évtizede – intenzíven foglalkozom a színházzal, ennyire még sohasem volt közömbös számomra, hogy mi történik a Thália „szentélyeiben", mint az 1988/89-es évadban. Megnéztem most is – mert a kötelességtudat ezt diktálta – majdnem minden új előadást, de éreztem, hogy figyelmem – a figyelem – középpontjában nem az áll, ami a dobogón történik, hanem az, ami a falakon kívül zajlik.
Kétfajta, párhuzamos mozgás befolyásolja manapság az ember érdeklődését. Az egyik az ország megélénkült közélete, s az ebben vállalt – vállalandó – személyes részvétel; a másik a színház szerepének ezzel adekvát elhalványulása. A dolgok ebben a szezonban nem a teátrumokban történtek; s mert ritmusuk szinte követhetetlenül felgyorsult, a színházak képtelenek lépést tartani a változásokkal. Mindezzel jár az állami támogatás mértékének beszűkülése, ami lehetetlen helyzetbe hozta a társulatokat. A magyar színjátszás ezekben az években megpróbálja magát átmenteni a jobb időkre: szerkezete menthetetlenül elavult, de még a körvonalai sem látszanak a kívánt, a gazdaságosságot és a művészi igényességet a vállalkozói kockázattal ötvöző gyakorlat kialakulásának. Ilyen körülmények között a tehetség vergődik, s reménytelenül küzd az érvényesülésének kedvező feltételekért; a középszer viszont a szórakoztatás talmi népszerűségét meglovagolva biztosítja anyagilag is méltányolt pozícióit az átmenet éveire.
Ez a tehertétel a Csokonai Színházat ugyanúgy sújtja, mint a többi vidéki társulatot. Az igazgatóválsággal küszködő évad szükségképpen torzó maradt, s az igazi megoldás megint évekre elodázódott. A fenntartók döntése szerint Debrecennek nem színházi műhely kell, hanem üzembiztos színházi szolgáltatóház. Kérdés, hogy a közönség erre tart-e igényt. De ki kérdezi itt meg a közönséget?
Az új igazgató. A „demokratikus" szavazás eredménye egyebek mellett az, hogy Móricz Rokonokja helyett Heltai Néma leventéjén andaloghatnak majd az arra kíváncsiak. Debrecennek – e szavazás szerint – nem kell a szembenézés, a társadalomkritika, a kellemetlenség. Itt szórakozni óhajt a nagyérdemű.
Szórakozni fog.
De számomra nem ez az évad legnagyobb csalódása. Hanem az, hogy Pinczés István fő-rendező és Árkosi Árpád ide szerződött rendező – és Kovács Lajos színész – között nem köttetett meg az a szövetség, ami reményt adhatott volna. Ismét elillant a korszerű, becsületes színjátszás esélye. Ami ugyanis itt – s nemcsak itt, hanem a magyar színházak többségében – folyik, az véleményem szerint csupán kvázi – „úgyszólván" – színjáték: a tömegtermelés követelményeinek rutinszerűen eleget tevő színjátszó iparosok bérmunkája. S mert bérmunka – félmunka.
Meglehet, szentségtörő az állítás: ma nem azt várjuk, hogy a színész színészkedjen; hanem azt, hogy éljen, érezzen, gondolkozzon, s ezt sugározza a színpadról.
Pinczés István tárgyszerű, a groteszkre fogékony, intellektuális látásmódja, Árkosi Árpád etikus, következetesen elemző alapállása, Kovács Lajos turbulens, nehezen zabolázható, de a rendkívüliséget magában hordozó alkata felvillantotta a reményt: át tud lépni a jelenbe a Csokonai Színház. Eltelt az évad, volt A milliomosnő, volt a Boldogtalanok (legalább ez), volt egy Havel-egyfelvonásos (A kihallgatás) – s a szerződés, amely meg sem köttetett, máris fel-bomlott. Győzött a középszer, a „biztos" üzemmód, a látszateredmények statisztikailag egyre kevésbé szentesíthető glorifikálása.
A színház új szakszervezeti titkára könnyes szemekkel búcsúztatta a nyugalomba vonuló, igazgatási kérdésekbe évtizedeken át potensen beleszóló, eredeti foglalkozása szerint nem kifejezetten erre predesztinált párttitkárt. Vajon utódja is élvezi ugyanezeket a jogosítványokat?
Egy szemléletében – látszólag – egymáshoz közel álló korosztály tagjai az 1988- 89-es évadban nem kötöttek szövetséget egymással. Nem nagy ügy?! Színház?!
Emelik a háztartási energiahordozók árát, egyre nehezebb felférni a buszokra.
S jönnek a kilencvenes évek – nem tudom, milyen sapkával, ha már a nyolcvanasok „lehúzottal" érkeztek.
(Hajdú-bihari Napló, 1989)