Varsói melódia (Leonyid Zorin)

Tisztelt Művésznő!

Bizonyára meglepi, hogy múltkori kérdésére így utó­lag, a nyilvánosság előtt kí­sérlek meg válaszolni. Rá­adásul egy „hivatalos" szín­házkritika keretében – de beszélgeté­sünk azóta sem hagy nyugod­ni.

„Tetszik?" – érdeklődött ön elragadtatva a Varsói melódia premierjének szüne­tében, s kérdésének hangsú­lya nem hagyott kétséget afe­lől, hogy csak egyfajta vá­laszt vár rá. „Olyan szép" – tette hozzá gyorsan ellágyul­va, s akkor már világossá vált számomra, hogy vélemény­cserénk nélkülözni fogja az egyetértés kívánatos mérté­két. A békesség megőrzésé­ért legszívesebben a buzgó helyeslést választottam vol­na, ám mégis kimondtam, amit gondoltam: igen. tulaj­donképpen tetszik, bár egy kicsit érzelgősnek tartom Önt szemmel láthatóan meg­lepte a józan hang, de nem neheztelt rám. Inkább a ma­ga csupa szív, közvetlen mód­ján sorolni kezdte, hogy mi­ért váltotta ki elismerését a darab és az előadás.

Ha jól emlékszem, azzal kezdte, hogy rohanó korunk­ban, amikor elszegényedik, kiürül az emberi kapcsolatok tartalma, amikor ideges ro­hanás, hajsza irányítja éle­tünket, s nem érünk rá egy pillanatra megpihenni, érez­ni, szeretni, élni – akkor mennyire jólesik látni egy olyan színdarabot, amely a legtisztább emberi érzésről, a férfi és a nő legbensősége­sebb viszonyáról, a szere­lemről beszél ilyen szívszorí­tó líraisággal. Ez volt a lé­nyege mondandójának, s amikor jóságos szemei indu­latoktól kezdtek parázslani, megéreztem, ön nagyon ko­molyan gondolja ezt, fél at­tól, hogy rossz irányba halad a világ, hogy a szeretet és a megértés helyett az önzés és a kegyetlenség kezdi vezé­relni az embereket, hogy ki­vesznek belőlük az igazi ér­zések.

Azt hiszem, nem áll egyedül ezzel a véleményével, a Varsói melódia nézőinek 99 száza­léka – beleértve maga­mat – hasonlóképpen gon­dolkodik, s ezzel a tudattal ül be a széksorok­ba. Ez a vé­lekedés nem új keletű, a fel­gyorsult technikai fejlődés, az „atomkorszak" kezdete óta világos, hogy az új világkép, az életkörülmények változá­sa sajátos reakciót szül az embe­rek érzés- és gondolat­világában. Ennek tünete a nosztalgiahullám elterjedése, a romantikus, érzelmes regé­nyek, filmek, színdarabok növekvő népszerűsége. Távol álljon tőlem, hogy a Varsói melódiát afféle szovjet love storynak tekintsem, s azono­sítsam a közönség érzelem­igényét tudatosan kihasználó, szériában készülő bulvárda­rabokkal. Valóban szép, igaz alkotás Leonyid Zorin játéka; két ember fellobbanó szerel­mének, elválásának, egymás nélkül végig­járt életútjának a rajza. Nem mondhatjuk persze, hogy a történet külö­nösebben eredeti; az érzel­mekről szól és az érzelmekre hat a darab; jellegzetesen orosz környezetben játszódik, de jelentése általános érvé­nyű. (És nem utolsósorban nagyszerű lehetőségeket kí­nál a szí­né­szeknek.)

Tartozom annyival az igaz­ságnak, kedves Művésznő, hogy beismerjem: meggyőző érvei ellen én akkor nem tud­tam kielégítően megvédeni saját véleményemet – már csak azért sem, mert a csen­gő véget vetett a szünetnek. De szavai még a második rész alatt is visszhangoztak ben­nem, amikor már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a si­ker mindenben alátámasztja őket. Régen volt Debrecen­ben bemutatónak ilyen meleg fogadtatása, s régen vettem részt ilyen családias, jó han­gulatú premieren. Még akkor is, ha az elején majdnem el­úszott, komoly­talanná vált az előadás: háromszor is kinyílt az oldalfal, a színésznő több­ször „kinevetett" szerepéből, a poénok visszájukra for­dultak az aktuális politikai események függvényében. De nem kétséges: igazi stúdió­színházi élmény részesei le­hettünk, a darab és az elő­adás megfogta, elgondolkod­tatta a nézőket, s ennél több­re aligha törekedhet író és rendező.

Csak jóval később, a hatás múltával sikerült magamban – némileg az Ön kérdéseire is válaszolva – megfogal­maznom, mi zavart engem, miért nem tartom ezt az elő­adást hibátlan­nak. Most azt gondolhatja – sokakkal egyetemben –, hogy a szo­kásos kritikusi akadékosko­dás következik, ahelyett, hogy én is elfogadnám ezt a bemutatót úgy, ahogy van, és szeretném érte a színházat és a színészeket. Tulajdonikép­pen ezt kellene tennem, hi­szen magánügy, hogy ifj. Ha­lasi Imre romantikus, az ér­zelmekre apelláló rendezése helyett én egy modernebb, pszicho­logizálóbb, intellek­tuálisabb változatban vittem volna színre a Varsói meló­diát. Nem ehhez, hanem ön­magához mérem tehát az elő­adást: ő a rendező, szuverén joga, hogy miképpen dolgo­zik; nekem azonban, mint kri­tikusnak, kötelességem mun­káját minősíteni és értékelni.

És amikor így gondolko­dom, nem hallgathatom el: az előadás alapproblémájának tartom, hogy nem sikerült megtalálnia azokat az ará­nyokat, amelyekben kibomlanak a darabban rejlő valódi érzelmi tartalmak anélkül, hogy átcsúsznának az érzel­gősségbe. Már Szlávik István díszletei is túlságosan komo­rak, s patetikus felhangokat visznek az előadás összhangzatába. A rendezői hatáskel­tés fontos eleme a drámai csúcspontokon vagy a lírai passzusokban fel­hang­zó ro­mantikus zongoramuzsika, amely szintén meghatározza a játék karakterét. Még olyan helyzetekben is él vele a rendező, amikor – mint az utolsó jelenetben – éppen az énekesnő öl­tözőjében, a kon­cert szünetében vagyunk; te­hát ellentmondásba kerül a drámai szituáció és az ezt ér­zékeltetni hivatott aláfestő zene. Vagy említhetném a megváltoztatott befejezést, amely­ben a reflektorfény az egymástól elfordult, mozdu­latlanná merevedett egykori szerelmesekre vetül.

De – ami a nagyobb baj – nem sikerült az arányokat helyrebillenteni a színészi já­tékkal sem. Két ragyogó sze­repre épül a darab, amit csak akkor érdemes elővenni, ha akadnak meg­felelő alanyok hozzá. Markovits Bori és Cseke Péter külön-külön alkal­masnak tűnnek erre, de együttesük furcsamód nélkü­lözi a kellő egyensúlyt.

Emiatt felborul Viktor és Helga viszonyának alapkép­lete: úgy tűnik, csak egyikük, Helga drámáját látjuk, ami önmagában megrázó, de még­sem ugyanaz – kevesebb, mint amiről Zorin beszél. Azt hiszem, ez a lényeg: Cseke Péter kiváló, nagyreményű színész, virtuóz játékos alkat, de nem tudott igazán közel kerülni ehhez a szerephez. S hogy az előadás mégis él és képes a nézőből érzelmeket kiváltani, az végül is Marko­vits Bori színészileg talán ke­vésbé virtuóz és arányos, de belülről mélyen átélt, meg­szenvedett, csupa szív alakí­tásának köszön­hető. Nem a színész, hanem az ember van szerepe mögött – s mi végül is azért járunk szín­házba, mert emberi sorsokkal aka­runk szembesülni.

Nem tudom, kedves Mű­vésznő, mennyire sikerült meggyőznöm önt – aki több évtizede van a pályán – vé­leményem igazáról. Talán nem tudtam olyan pontosan kifejteni mindent, ahogyan szerettem volna – de gon­doljon arra, hogy nemcsak a színész, hanem a kritikus is fejlődhet.

Maradok tisztelője.

(Hajdú-bihari Napló, 1981)