Vastaps: Kóti, a mór

Lopakodva, köpenye alatt fegyvert rejtegetve jön be a színre. Már tudunk róla. Megbízatása van, a fehér álarcost kell megcéloznia.

(Forrás: Csokonai Színház)

Most hirtelen szemtől szembe kerülnek egymással: Fiesco, a gróf, szolgák ura és Hasszán, a mór, az urak szolgája. Óvatosan kerülgetik egymást. Az úr a ravaszabb: elkapja a gyilokra lendülő tőrt, s az életére törő torkának szegezi. Aztán nagyúri gesztussal megkegyelmez neki, ellöki magától. Sőt, tízszer annyi aranyat vet neki oda, mint amennyiért az a merényletet vállalta.

A legyőzött először nem érti, de aztán ocsúdni kezd. Talpra szökken, s ha fegyverben alulmaradt is, a szópárbajban méltó partnere lesz ellenfelének. Eszes, agyafúrt, a gazember-céh kasztjait végigjáró; s a „legmagasabbra", a bűnt művészi fokon űzők rétegébe emelkedett hontalan, de csavargók és hatalmasok között egyaránt otthonosan mozgó zsivány áll szemben a paloták lakójával A pokol küldönce, akinek minden tettében élete a tét. A törvényen kívüliek vezére, aki az ördögnek tartozik esküvel „A bitófánál magasabbra úgysem akaszthatnak - mondja dühödt hetykeséggel, majd öntudatosan a lekenyerezési kísérletre: „A mi fajtánk tudja, mi a becsület". Éppen nincs más dolga, örömmel csap fel a gróf szolgálatába. „Uram, minden megbízatást elvállalok, csak a világért se legyen tisztességes dolog – szabja feltételként –, mert ahhoz fafejű vagyok.”

S aztán akcióba kezd. Lót-fut, híreket szerez, intézkedik, szervezkedik a gróf nevében, majd a gróf helyett. Kitalálva annak gondolatait, szemtelenül figyelmeztetve gyengeségeire. Együtt a két nagy játékos, a két egyéniség: amaz minden nagyravágyásával, emez csalárd­ságával. Az összeesküvés hálóját így szövik mind tökéletesebbre. „Mi ketten úgy felforgatjuk Genovát, seprű legyen, amelyik a törvényeket összekotorja" – buzdul neki a maga szó­ki­mondóan pórias modorában a mór. S kilesi a hálószoba-titkokat, leleplezi a női ármánykodást, szítja a nép hangulatát. Míg egy váratlan órában a gróf azt mondja: „Ez az utolsó feladatod. Ha elvégezted, nem tartóztatlak tovább Genovában.”

Okos ember a mór. Nem kell sokat töprengenie, hogy rájöjjön arra, a gróf azért akar szabadulni tőle, mert túl sokat tud, mert ismeri viselt dolgait. Átlát a szitán a mór, de azt már nem látja, nem láthatja, hogy hiába: sorsát ez a mondat megpecsételte. Hiába istenen és emberen kifogó hétpróbás agyafúrtsága, a halált kicsúfoló „bátorsága”: ő csak egy pont a nagy erők terében. Hiába szalad bosszúból a másik táborba leleplezni az összeesküvést, többé már nem ura sorsának; hatalmasok játékszere. Társuk csak a gazemberségben, de nem az uralkodásban lehet.

S amikor azok „a tál mellől" elzavarják, a másodszori kegyelmet már nem bírja elviselni: beleveszi magát csavargói dühébe: gyújtogat, fosztogat tolvajtársai élén. Maga hívja ki vég­zetét. A gróf az árulásért még megbocsátott, de a gyújtogatásért kötélre ítéli. „Pfúj! De rosszkor jött ez nekem”! – fogadja a döntést a mór. De utoljára még próbálkozik: kér, fenyegetőzik, alkudozik, képtelen kívánságokkal. Majd hirtelen megrázza magát, s úgy megy a vesztőhelyre, ahogy élt: dacosan nekilendülő nemtörődömséggel.

Muley Hasszán, a mór. Alias Kóti Árpád.

(Hajdú-bihari Napló, 1982)