Vastaps: Szatmári György
Volt királyi követ, bolgár paraszt, gróf, garabonciás, tanár, hivatalnok – s most angol katonatiszt és második férj egy háborús „özvegy” oldalán.
(Forrás: Internet)
Vastapsot már többször kapott, hol kiugró kabinetalakításokért, hol címszerepért, ezúttal azonban nem neki bravóz a közönség, s kritikánk sem lelkesedett felhőtlenül alakításáért. Mégis róla készül ez a méltatás – látszólag ellentmondásba keveredve önmagával.
Az igazság az, hogy vastapsunk Szatmári Györgynek talán nem annyira Frederickért, hanem eddigi jelenéseiért, de leginkább tehetségének ígéretéért szól. Hogy mi a tehetség, azt persze szinte lehetetlen meghatározni. Szatmári tehetsége eddig mindenesetre színpadi érzékenységének, humorának, jellemformáló készségének és sajátos charme-jának sugaraiban villant fel. Stílusa, karaktere volt annak, amit játszott, s noha a színpadi létezés rejtelmeivel csak néhány éve ismerkedik, hét „profi” szerep után már van atmoszférája jelenlétének. Figyelni kell rá. Figyelni sokoldalúságára, a különböző szerepek álarcai mögött rejtőzködő egyéniségére, a sohasem harsány, inkább visszahúzódó, az irónia és az érzelgősség, a távolságtartás és az azonosulás végpontjai között egyensúlyozó alkatának rezdüléseire.
Finom, elegáns színész Szatmári György; az a fajta, aki eszközeinek csiszoltságával, a mesterségbeli tudás fölényével formálja meg szerepeit, s nem tartja lényegesnek, hogy személyiségének fedezetével is hitelesítse azokat. De hisz miért kellene minden színésznek vátesznek is lenni?
Az Imádok férjhez menni Frederickje a maga okkult szokásaiba és viselkedésnormáiba merevedett angol gentleman: kimért, óvatos, kerüli a kockázatot; valami rendíthetetlen nyugalommal, és ha kell, önmagát sem kímélő iróniával viseli az élet dolgait. Lelkébe belelátni lehetetlen; talán nincs is lelke, a külső máz talán a semmit takarja. Mindenesetre ügyesen: egészen olybá tűnve, mintha ennek az angol katonatisztnek lennének gondolatai, mintha reakcióit, megnyilatkozásait az a valami irányítaná, amit szívnek, érzésnek nevezünk. A fiatal színész néhol ugyan kissé passzívan, de ízléssel, igazi angolos humorral és egyre gazdagodó mozgáskultúrával „hozza” a figurát: a helyzet- és jellemkomikum megannyi lehetőségével élve állítja elénk az eleinte pipogyának tűnő, szabadulásvágyában valójában meglehetősen határozott férjet, aki humorosabbnál humorosabb jelenetek után végül is elnyeri jutalmát: a maga ásta verembe esik.
Mert angol hidegvérével sem látta előre, hogy nőkkel nehéz az élet, de nők nélkül még nehezebb.
(Hajdú-bihari Napló, 1982)