Vendégjáték Nagyváradon
Évadját befejezve, június 26-27-én szomszédolni indult a Csokonai Színház. Szomszédolni hetven kilométerre – Romániába, Nagyváradra. Régi szokás ugyanis, hogy a két város társulata rendszeresen vendégszerepel egymás otthonában. A debreceniek most Szabó Magda Régimódi történet című darabját vitték magukkal mutatóba.
Földrajzilag akármilyen közel van is a két város egymáshoz, mégiscsak más volt ez az út, mint a hazai tájelőadások. Többen először lépték át a határt, de az izgalom, a várható fogadtatás miatt érzett kis bizonytalanság az egész társaságra átterjedt. Hozzátartozik ez a színjátszás természetrajzához, hiszen a színészeknek minden előadáson újra meg kell dolgozni a közönség kegyeiért Pedig, ha valahol, itt előre megjósolható a siker: a magyar darabok iránti felfokozott várakozás, a nézők lépten-nyomon megnyilvánuló szeretete garantálja ezt.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a városban sétálva mindössze két, a vendégjátékra utaló plakátot láttunk, s este mégis zsúfolásig telt ház előtt, forró hangulatban játszott a debreceni társulat, úgy, hogy sokan kint rekedtek, többen meg állva nézték végig a három és félórás előadást. De panaszunk egy szó nem lehetett a hivatalos fogadtatás ellen sem: megérkezés után a színház első emeletén terülj-terülj asztalka várt, s a formalitások elkerülésével körbejáratott erős cujka (csak így, magyarosan írva) is mindjárt mérsékelte az esetleg estére tartogatott lámpalázat. Régi ismerősök, barátok borultak egymás nyakába; a nagy felbolydulásban örömkiáltások hangzottak, magától értetődő volt, hogy a Csokonai Színház ide nem eljött, hanem visszajött. A látogatás persze még így is eseménynek számít.
Gyors helyszíni szemle: a nyolcszáz személyes, a budapesti Vígszínház és a kolozsvári színház mintájára épített, szinte családias érzetet keltő terem színpada kisebb a Kölcsey Ferenc Művelődési Központénál, s ez megnehezíti néhány díszlet elhelyezését. Szerencse, hogy a darab, bár szokatlanul sok szereplőt mozgat, csak kevés, inkább jelzésszerű díszletre szorítkozik; ez itt most kétségtelenül előny. Aki még nem ismeri, közelebbről is szemrevételezi a játékteret, az öltözőket, bejárókat. Rendezői tanácsok szólnak, majd kis pihenő következik a kezdésig.
A közönség már fél hat tájban (itteni idő szerint fél nyolckor) gyülekezni kezd a bejáratnál. Mintha otthon lennénk, magyar beszéd hallatszik mindenfelől; a hangulat oldott, de mégis ünnepélyes. Hat órakor még félig üres a színház; nocsak, lepődünk meg, nem lesz telt ház? Az aggódás fölösleges, mert tíz perc múlva mindenki a helyén ül, sőt áll; úgy látszik, ezt nem hamarkodják el. Aztán sötétség, s a kigyulladó színpadi világításban már a dobogón Hegedűs Erzsi és Újhelyi Olga.
Az első, megkönnyebbülést hozó taps Simor Ottó jelenete után csattan fel. A közönség is egyre inkább „belelendül", érdeklődéssel követi a debreceni polgárcsalád történetét A figyelem, a reagálásokból ítélve, élénkebb az itthoninál, szinte mindent hangos megnyilvánulások fogadnak, ami a színpadon zajlik. Sárvári Győzőt vastaps köszönti megjelenésekor; ő az abszolút sztár, nevét valaki tintával aláhúzta a plakátokon, öltözője előtt eltorlaszolják a folyosót az autogramkérő, csicsergő diáklányok. Lám, mit tesz egy tévésorozat! Hasonló mozgolódás, majd derült taps szól a kis Jablonczay Lenkeként érkező hároméves Fodor Szabolcskának, aki természetes ártatlansággal viseli el a sikert. Taps a jelenetek végén, s már közben, egy-egy távozás után is: hálás a közönség az alakításokért A végszó pedig egyértelmű siker; nem frenetikus, nem tüntető, de szép és meleg siker. Az előadásnak érezhetően más itt az akusztikája, mint Debrecenben. Tudják ezt a színészek is, s annál nagyobb megilletődöttséggel jönnek vissza harmadszor vagy negyedszer a színpadra.
Az előadás után újra az első emeleti társalgóban, s jóval felszabadultabban, megismétlődik a délutáni gyakorlat. Diszkózene szól, mind kevesebben tudnak ellenállni a gyors ritmusoknak, különösen a tánckar van elemében. Igazi buli alakul, késő éjszakába nyúlóan. Most lehet: másnap, pihenés, városnézés és strandolás következik.
A következő napot ki-ki kedve szerint töltheti. Olvasmányainkból tudjuk, hogy a századfordulón Nagyvárad pezsgő szellemi központ volt; ma is sok még a látnivaló. Az iszonyú hőségben azonban inkább hűvösre vágyik az ember, megiszunk hát egy kávét Ady egykori törzshelyén. És szerét ejtjük, hogy találkozzunk a színház igazgatójával, Mircea Braduval.
A középkorú, energikus mozgású direktor sokáig újságíró, a helyi Fáklya főszerkesztő-helyettese volt Készségesen áll rendelkezésünkre. Ért magyarul, de nem jól beszél, ezért Kiss Törék Ildikó színésznő segít a fordításban. A nagyváradi Állami Színházat két tagozat – a román és a magyar – alkotja, s mint az igazgató elmondja, a két rész jól megfér egymás mellett, a repertoár összeállítása is közös alapokon nyugszik. Országos hírű rendezők – mint Alexandra Colpacci, Farkas István, Szabó József – és színészek például Ion Miinea, Liviu Rozorea, Simona Constantinescu, Nicolae Torna, Mircea Constantinescu vagy Varga Vilmos, Gábor József, Miske László, Bányai Irén, Laczó Gusztáv, Szabó Lajos, Kiss Törék Ildikó – dolgoznak a társulatban, akik szép díjakat szereztek országos fesztiválokon.
Egy évadban általában hat- hat bemutatót tartanak. Tavaly többet, az előadóestekkel együtt összesen húszat. A román tagozat műsorán Pirandello: Ma este rögtönzünk, Moliére: Scapin furfangjai, Euripidész: Rhesos, Psatas: Kis farizeusok, az igazgató, Mircea Bradu: Szív, Sardou: Szókimondó asszonyság, Wilde-Mircea Béres: Nadrágtartós kísértet és Carragiale: Elveszett levél című műve szerepelt.
A magyar tagozat Szekernyés László: Trón alatt a király (gyermekjáték), Jon Baiesu: A játék, Csurka István: Az idő vasfoga, Székely János: Irgalmas hazugság, Szigligeti Ede: A lelenc, Carragiale – Méhes: Asszonytáncoltató című művét mutatta be, Mrozek Tangója pedig a jövő évadra húzódott át
A színház fő törekvései között a hazai darabok bemutatását, a színháztörténet jelentős műveinek hűséges tolmácsolását és a színpadi eszközök állandó gyarapítását nevezi meg az igazgató. A nyelvi nehézségeken segítenek enyhíteni közelesen a fejhallgatók, amiket a nézők használhatnak majd. Ez elsősorban a román nyelvű lakosságnak könnyebbség, hiszen ők kevésbé tudnak magyarul, mint fordítva.
Beszélgetésünk közben megérkezik Farkas István, a magyar tagozat vezetője. Kérdésünkre elmondja, hogy fő feladatuknak a romániai magyar drámairodalom istápolását tartják, amit elsősorban ősbemutatókkal kívánnak szolgálni. Az elmúlt néhány évben ők mutatták be először Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, Bajor Andor: Szürke délután és Székely János: Irgalmas hazugságok című darabjait Sohasem formális bemutatókra törekszenek, hanem olyan szövegek kiválasztására, amihez személyesen is kötődnek. Szeretnék kapcsolataikat szorosabbra fonni Bajor Andorral, Bálint Tiborral, Kocsis Andrással és Székely Jánossal. A társulat gyakran turnézik a székelyföldön, amivel egyfajta missziót is teljesítenek.
Társalgásunk alatt megkezdődik a második este előadása. Hasonló helyzet, mint az előző alkalommal, de ha lehet, még nagyobb a közönség. Odabenn már-már tűrhetetlen a hőség, nagy türelem kell elviseléséhez. A darab olajozottan pereg, az épület előtt sétálva Gali László igazgató és Lengyel György művészeti vezető már a jövő évad terveit szövögeti. Egyelőre persze még Nagyváradon, vendégjátékon vagyunk. Eddig tudtuk, de most látjuk is, mennyire hasznosak ezek a cserék, amelyeket államközi egyezmények szabályoznak. Mindkét színház vezetőségében megvan a szándék a kapcsolatok további ápolására; ősszel a magyar tagozat viszonozza a debreceniek szereplését.
A vastaps ismét jelzi, hogy vége a vendégjátéknak. Gyors öltözködés, mindenki hamar a buszokban terem. Búcsúzás, indulás. A vámmal együtt két óra az út: éjfélkor indultunk, éjfélkor érkezünk.
(Hajdú-bihari Napló, 1979)