Vesszenek a zsarnokok! (Schiller: A genovai Fiesco összeesküvése)

A genovai Fiesco összeesküvése már címében is jelzi tartalmát. Genova városállamban a XVI. Században a nemesség egyre jobban elégedetlenkedik a választott dózse és utódjául kiszemelt unokaöccse despotikus módszereivel. A helyzetet és a köztársaságpártiak fokozódó gyűlöletét felismerve, egy Fiesco nevű eszes és nagyravágyó ifjú gróf lángra lobbantja az izzó parazsat, de a zsarnok elűzését arra használja fel, hogy ő maga lépjen a helyébe. A hazafiak vezére azonban átlát cselszövésén, s teljesíti erkölcsi kötelességét: leszúrja a szárnyait bontogató zsarnokfiókát, s tette elbírálását a genovai nép ítéletére bízza.

A dráma, ha nem is kiteljesedett formában, de magán viseli a Sturm und Drang mozgalom eszményeinek bűvkörébe került Schiller romantikus-naiv világképének és drámaköltői látás­módjának jegyeit. Mint későbbi érettebb műveiben, a Fiescóban is a szabadság és a zsarnokság, a köztársaság és a despotikus uralom morális és politikai ellentmondásainak művészi meg­ragadására törekszik. Ekkor még úgy hiszi, hogy a forradalmi cselekvés azonos a szen­vedélyes, patetikus lángolással. Fiescója ekképpen tézisdráma: vezéreszméje, amely köré a cselekmény szerveződik, a szűk körű, kizárólagos hatalom elleni elemi tiltakozásnak kíván hangot adni.

A tételességből eredően a megjelenített világban a helyzet (zsarnokság) és az eszmények (szabadság) elvont küzdelme dúl. A drámaiság az eszmények ellentmondásosságából fakad, s a tézisdramaturgia szabályai szerint ehhez a drámai maghoz képest a szereplők, a hősök formálissá válnak, elvont figurákként jelennek meg. Az összeütközéseket nem személyiségük, jellemük, környezetükhöz fűződő tulajdonságaikban megnyilvánuló vonásaik, hanem a rendszerek logikája diktálja. Emiatt elválik egymástól a színpadi forma és a belső drámai tartalom: ebben a világban szigorú okság dominál, a szereplők mozgását az uralkodó, s éppen ezért drámaiatlan atmoszféra határozza meg. Az alakok elvontságát, a pátosz és a szenvedély szükségszerű felfokozottságát ugyanakkor egy drámailag színes, ármánnyal-intrikákkal átszőtt cselekmény tartja egyensúlyban.

A zárt forma, a dráma és a teatralitás szétválása, az oksági motiváltság, a lineáris építkezés, a típusok historizálása és a szokásos probléma: a mű történése, keletkezése és előadása közti idősíkok különbözősége rendkívüli nehézségek elé állít ma minden színházat, amely érvényes, aktuális gondolatok színpadilag is korszerű, intenzív megfogalmazására törekszik. A jelek szerint a Csokonai Színház tudatosan vállalta e nehézségeket.

Szabadság vagy elnyomás

A színház ez évi műsortervében megkülönböztetett figyelmet szentel a Fiesco színre­vitelének. Az érezhetően nagy erőfeszítések eredményeként artisztikus, látványos, mozzanataiban precízen kidolgozott előadás született – olyan előadás azonban, amely sem intellektuálisan, sem érzelmileg nem képes igazán hatása alá keríteni az embert. Ennek okait a már említetteken túl a darab értelmezésében, a színpadképben és a játékstílusban látom.

Gali László rendező világos, határozott elképzeléseket fogalmazott meg a darabról. Kü­lönösképpen a forradalom hatásának, az egyéni hatalomvágy felülkerekedésének, a kis államok helyzetének, a célok és az eszközök egységének, a szabadságnak a kérdései foglalkoztatták. S érintőlegesen mind megjelenik a műben is. De nem egyszerre, nem egyforma súllyal, hanem alárendelve a központi eszmének: a szabadság dicsőítésének, a despotizmus elleni tilta­ko­zásnak. A schilleri respublika gondolata ugyanis nem azonos a demokrácia mai fogalmával, a külső erők igénybevétele sem az intervenció mai gyakorlatával, s a forradalom sem az össz­társadalmi átalakulással. Ezek a darabban kétségtelenül megbújó problematikák éppen konkrét történelmi tartalmuk miatt nem modellálhatok a mai viszonyokra.

Schiller a harmadik átdolgozáskor adta a darabnak az előzőeknél radikálisabb, repub­likánus-plebejus világképéből következő, de nyilvánvalóan utópisztikus befejezést. Nemcsak a régi, hanem az új zsarnokot is elpusztítja, de az igazi, számunkra lényeges kérdés nem a da­rabban, hanem a mai nézőben fogalmazódik meg: vajon képes-e az elnyomó uralkodó nélkül maradt államforma tényleges szabadságot hozó köztársasággá szerveződni? Mivel eszmé­nyekben és ideákban gondolkodik, Schiller nem tud történelmileg és dramaturgiailag érvényes alternatívát – csak vágyképet – felmutatni. De nem képes feloldani ezt az ellentmondást a Csokonai Színház előadása sem. Gali László azzal, hogy egyszerre több kérdéskört kívánt megvilágítani, majdnem az ellenkező eredményt érte el: az egymás hatását erősíteni hivatott gyújtózsinórok nemhogy a lőporos hordót nem robbantották fel, hanem szinte még a főszál tüzét is kioltották. Azaz: nem húzódik végig az előadáson egy olyan erős, nagy ívű gondolati szál, amely végül lángra lobbanthatná a gyutacsot a nézőben.

Színpadkép, játékstílus

Talán kiderül az eddigiekből, hogy a rendező mit akart, s mit lehet Schillernek ezzel a művével elmondani. Ettől elválaszthatatlan, s nem kevésbé izgalmas kérdés az, hogy miképpen játszható mai érvényességgel a német szerző romantikus alkotása. Igazodva a korstílushoz, hűen a szöveghez, vagy a mai színházi ideákhoz közelítve? Az előadás alapján úgy tűnik, hogy Gali Lászlónak – bár keményen birkózott velük – csak részleteiben sikerült kielégítő választ adni a kérdésekre.

Nem segítette ebben a színpadkép kialakítása sem. Nem úgy, mint a másik jellegzetes modellnél, Shakespeare-nél, ahol a hős cselekedetei, interakciói hozzák létre a helyzetek atmoszféráját, s a jelenetek ilyenformán díszleteket sem kívánnak – Schillernél az embereket a helyzetek, a környezet teremtik, tehát a színpadon meg kell teremteni ezt a közeget. Nem elegendők a pazar, kifejező (a konkrétság és az absztrahálás dilemmáját jelző) jelmezek (Pilinyi Márta munkái): ezt a darabot nem lehet hatásvesztés nélkül absztrakt (Csányi Árpád tervezte) díszletek között játszani, mert nem képesek felidézni azt a miliőt, amely a történet drámai közegét megteremti. Ezek a hasábok gyakori mozgatásuk ellenére is csak néhány jelenetben – pl. Berta zárkája – képesek megváltoztatni a színpadi tér szerkezetét, hiszen jószerivel minden az állandó előtérben játszódik.

Részben az eddig felsorolt bizonytalanságok következménye, részben továbbiak előidézője a játék-stílus kiforratlansága is. Tény, hogy az egysíkú jellemek, a túlburjánzó, retorikus beszédmód, a teátrális jelenetek kényszerével szemben nehéz rendezőnek s társulatnak hús-vér figurákból, hiteles érzelmekből, reális szituációkból emelt drámai építményt állítani. Gali László jól érzékelte ezt a veszélyt, de nem tudta kivédeni: mintha beérte volna festői, lát­ványosan komponált képek, hatásosan poentírozott jelenetek egymás mellé helyezésével.

Schiller nagyobb műveiben a dramaturgiai célzatosságot a világok harcában meg­nyi­latkozó hősies önfeláldozások, hatalmas érzelmek, izzó szenvedélyek töltik meg igaz drámai tartalommal. A Fiesco előadásából ezek a végletek hiányoznak. Egyrészt éleik lekerekednek, másrészt túlságosan is érdessé válnak: az érzelmek érzelgősségbe, az emésztő szenvedélyek indulatos kifakadásokba, a szent hitek eltökéltsége katonás nekiveselkedésekbe torkollik. Mintha a belső fűtöttséget csak harsány artikulációval lehetne kifejezni.

Szó, ami szó, nincsenek összetett, megfejtendő, fejlődő jelenetek a Fiescóban. A cím­szereplő a játék közepén egy pillanatig ugyan habozik, hogy szolgálja-e vagy uralja a köz­társaságot, de cselekedeteit valójában az első perctől az a vágy vezérli, hogy magára ölthesse a hercegi palástot. A fiatal színész, Csernák János pályáján fontos előrelépés ez a feladat, de ennek egyelőre inkább csak külsőségeiben felelt meg. Fiesco „méltóságteljesen nyájas, udva­riasan simulékony és éppolyan álnok” karakteréből, a célratörő, nagy játékos eszközeiből jószerivel csak a lendületet sejteti meg. Úgy vélem, Fiesco igazában nagyobb formátumú egyéniség, mint ahogy megjeleníti.

Politikai és dramaturgiai ellenfelét, Verrinát egyetlen eszme, a köztársaság védelme indítja az összeesküvésre. Sárosdy Rezső kellően komor és gondterhelt, de adós marad annak a kitörni készülő belső feszültségnek a következetes ábrázolásával, ami a hazafiak vezérét tettekre ösz­tönzi. Az öreg despota, Doria herceg egykori tüzességének, tekintélyének és belső drámájának érzékeltetésére Simor Ottó már ismert, s ezért kevésbé hatásos eszközeit veti latba. Trón­kö­vetelő fiát Vitéz László gátlástalan, pökhendi, egyöntetűen gonosz alaknak mutatja. Udvaronca Sárközy, Zoltán alakításában kétszínű alázatos és hódoló. Leonórát. Fiesco feleségét Markovits Bori játssza: visszafogott eszközökkel, a belső érzéseket és nem a küllem hívságait hang­sú­lyozva, de olykor átlendülve az érzelgősségbe. Vetélytársaként lehengerlő fölényében a jobb Bajza Viktória; összeomlása kidolgozatlan és hiteltelen. A legnagyobb tapsot hálás szerepében Kóti Árpád aratja, bár inkább a mór ravaszságát, szervezőkészségét, zsiványságát domborítja ki, holott ez a csavargó valahol egyenértékű Fiescóval. A lázadó nemes urak közül Rosta Sán­dort fiatalos, büszke heve emeli ki. A népes szereplőgárdából még említést érdemel Bökönyi Laura, Sziki Károly, Dánielfy Zsolt, Sárady Zoltán.

(Hajdú-bihari Napló, 1981)