A ház, ahol Bessenyei György született
Falunk szomszédos Tiszabercellel, Bessenyei György szülőföldjével. Az iskola kertjében, ahova jártam, a Bessenyei család néhány tagjának puritán síremléke emelkedik: sok csintalan bújócskánk és háborúsdink egykori színhelye. Ott ágaskodik a most már ugyancsak megkopaszodott, de általam egykor legszebbnek tartott – mert egyetlenként ismert – református templom tornya is, amelynek tetejére a monda szerint az egyik Bessenyei a lovával felkaptatott, majd a mélybe vetette magát. Éveken át törtem a fejem azon: hogyan lehet egy templom csúcsára lóháton felkapaszkodni?
Most ülök a kerékpáron, előttem négyéves leányom, és Tiszabercelre kerekezem. Szüleim újságolják – no meg a helyi lapban is olvasom –, hogy július elején felújították a nagy költő szülőházát. Érdemes megnézni.
A falu jellegtelen. Tipikus szabolcsi település, hosszan elnyúló portákkal, nehéz sorsú emberekkel. Jellegtelen? Máris megbántam a jelzőt. Hiszen olyan, mint az én falum. Amelynek minden háza, minden arca belém ivódott. De ezeket az emeletes új házakat már nem ismerem. Csak az árvácskákat, amik a kerítések előtt virítanak.
Lépten-nyomon vigyázni kell, nehogy az elhaladó járművek kárt tegyenek bennünk. Annak idején naponta, ha egyet láttunk belőlük! Motorizálódik a világ errefelé is; de az embereknek ugyanolyan kérges a tenyerük.
A ház dombon fekszik. Fél éve még sártenger borította; most sima aszfalton gurulhatnak a kerekek. A domb errefelé olyan ritkaság, mint az aranyrög; nem csoda, ha a Bessenyei család arra építette kúriáját. Amúgy inkább tehetős parasztház az, mint nemesi otthon. Udvara tágas – fű vár még itt telepítésre –, falai fehérre meszelve, ablakai festett barnák. A hortobágyi csárda, kicsiben.
Ezen a helyen éltek Bessenyei uramék. A kis György is itt született 1747 körül: ugyanazt a port rúgta, mint oly sok suttyó azóta is. Persze lehet, hogy az ő lába mentesült ebbéli hívságoktól. Mindenesetre szülei messzi pályára indították: Sárospatakon tanult, majd – mint ismeretes – Bécsiben lett testőr, s később nagy magyar poéta. (De hát erről bőven írnak a lexikonok.)
A ház bal fele az eredeti elgondolás szerint berendezve. Középen a szabadkéményes pitar, emerre a dolgozó- és hálószoba, azon belül az emlékszobának kinevezett helyiség. A ház jobb fele – hogy haszna is legyen a nagy munkának – községi könyvtár. Rusztikus belsővel, iparművészeti szőnyegekkel, kékfestő függönyökkel.
Most a bal felébe jöttünk. Eredeti rekvizitumokat köszönthetünk asztal, szék, kard, pipatórium, láda, szekrény formájában. És egy eredeti ágytál. Mindeniket használta a költő. Lányom a sokpárnás ágytól nem tud elszakadni; hiába emlékeztetem Borsószem királykisasszony meséjére.
Odabenn a megyei múzeumi igazgatóság rendezőkészségének olvashatóbb nyomai. Egységekre osztva az életút és az utóélet: a szülőfalu, az ihlető oskola, Sárospatak, a bécsi császári palota, a bakonszegi évek, s a háború előtti és utáni Bessenyei-kultusz jelei Szabolcs-Szatmár megyében. Lokálpatrióta tudós társaságok viselték akkor a költő nevét, és őrizték életművének szellemiségét. Ma termelőszövetkezetet, szakiskolát, mozit hívnak Bessenyei Györgynek. A falakon rendbe sorakoztatott fényképek, másolatok tudósítanak erről – nincs eredeti dokumentum. A könyvekből sem. Azokat másutt őrzik.
Van még munka a szépen helyrehozott épületen. Bútorokat, tárgyakat, egyéb adalékokat hoznak majd idővel a szülői házba. Berendezik a most még üresen álló pitart is. Lesz már hova kirándulniuk az iskolásoknak, turistacsoportoknak. Nyíregyháza – Sóstó – paszabi szövőház – tiszaberceli Bessenyei-ház – szabolcsi földvár; kínálkozik az útvonal a szervezőirodáknak. Mondhatjuk ezt nevezetesség-csiholásnak, és nevezhetjük hagyományőrzésnek. A fő forgalmú utak elkerülik ezt a vidéket; de az láttatni akarja magát, és felmutatja azt a keveset, amije van. Itt ez a legtöbb.
Több mint hárommillió forintba került a Bessenyei-ház felújítása. Érthető, hogy az avatást méltó körülmények között akarták tartani a rendezők; meghívták rá az ország műemléki albizottságainak a megyeszékhelyen ülésező vezetőit is. De – mint mesélik –. mire az adott időpontra a helybéliek is összesereglettek, már elhangzottak az ünneplő beszédek, és vége volt a ceremóniának.
Időközben ugyanis eleredt az eső.
(Hajdú-bihari Napló, 1983)