A ház, ahol Bessenyei György született

 

Falunk szomszédos Tiszabercellel, Besse­nyei György szülőföldjével. Az iskola kert­jében, aho­va jártam, a Bessenyei család né­hány tagjának puritán síremléke emelke­dik: sok csintalan bú­jócskánk és háborúsdink egykori színhelye. Ott ágaskodik a most már ugyancsak meg­kopaszodott, de általam egy­kor legszebbnek tartott – mert egyetlen­ként ismert – református templom tornya is, amelynek tetejére a monda szerint az egyik Bessenyei a lovával felkaptatott, majd a mélybe vetette magát. Éveken át törtem a fejem azon: hogyan lehet egy templom csú­csára lóháton felkapaszkodni?

Most ülök a kerékpáron, előttem négy­éves leányom, és Tiszabercelre kerekezem. Szüleim újságolják – no meg a helyi lap­ban is olvasom –, hogy július elején fel­újították a nagy költő szülőházát. Érdemes megnézni.

A falu jellegtelen. Tipikus szabolcsi tele­pülés, hosszan elnyúló portákkal, nehéz sor­sú em­berekkel. Jellegtelen? Máris megbán­tam a jelzőt. Hiszen olyan, mint az én fa­lum. Amelynek minden háza, minden arca belém ivódott. De ezeket az emeletes új há­zakat már nem ismerem. Csak az árvácská­kat, amik a kerítések előtt virítanak.

Lépten-nyomon vigyázni kell, nehogy az elhaladó járművek kárt tegyenek bennünk. Annak idején naponta, ha egyet láttunk belő­lük! Motorizálódik a világ errefelé is; de az embereknek ugyanolyan kérges a tenyerük.

A ház dombon fekszik. Fél éve még sár­tenger borította; most sima aszfalton gu­rulhatnak a kerekek. A domb errefelé olyan ritkaság, mint az aranyrög; nem csoda, ha a Bessenyei család arra építette kúriáját. Amúgy inkább tehetős parasztház az, mint nemesi otthon. Udvara tágas – fű vár még itt telepítésre –, falai fehérre meszelve, ab­lakai festett barnák. A hortobágyi csárda, kicsiben.

Ezen a helyen éltek Bessenyei uramék. A kis György is itt született 1747 körül: ugyanazt a port rúgta, mint oly sok suttyó azóta is. Persze lehet, hogy az ő lába men­tesült ebbéli hív­ságoktól. Mindenesetre szülei messzi pályára indították: Sárospata­kon tanult, majd – mint ismeretes – Bécs­iben lett testőr, s később nagy magyar poé­ta. (De hát erről bőven írnak a lexi­konok.)

A ház bal fele az eredeti elgondolás sze­rint berendezve. Középen a szabadkéményes pitar, emerre a dolgozó- és hálószoba, azon belül az emlékszobának kinevezett he­lyiség. A ház jobb fele – hogy haszna is le­gyen a nagy munkának – községi könyvtár. Rusztikus belsővel, ipar­művészeti szőnye­gekkel, kékfestő függönyökkel.

Most a bal felébe jöttünk. Eredeti rekvizitumokat köszönthetünk asztal, szék, kard, pipa­tórium, láda, szekrény formájában. És egy eredeti ágytál. Mindeniket használta a költő. Lányom a sokpárnás ágytól nem tud elszakadni; hiába emlékeztetem Borsószem királykis­asszony me­séjére.

Odabenn a megyei múzeumi igazgatóság rendezőkészségének olvashatóbb nyomai. Egy­ségekre osztva az életút és az utóélet: a szülőfalu, az ihlető oskola, Sárospatak, a bé­csi császári palota, a bakonszegi évek, s a háború előtti és utáni Bessenyei-kultusz je­lei Szabolcs-Szatmár megyében. Lokálpat­rióta tudós társaságok viselték akkor a köl­tő nevét, és őrizték életművének szellemisé­gét. Ma termelőszövetkezetet, szakiskolát, mozit hívnak Bessenyei Györgynek. A fala­kon rendbe sorakoztatott fényképek, máso­latok tudósítanak erről – nincs eredeti do­ku­men­tum. A könyvekből sem. Azokat másutt őrzik.

Van még munka a szépen helyrehozott épületen. Bútorokat, tárgyakat, egyéb ada­lékokat hoznak majd idővel a szülői házba. Berendezik a most még üresen álló pitart is. Lesz már hova kirándulniuk az iskolások­nak, turistacsoportoknak. Nyíregyháza – Sóstó – paszabi szövőház – tiszaberceli Bessenyei-ház – szabolcsi földvár; kínálko­zik az útvonal a szervezőirodáknak. Mond­hatjuk ezt nevezetesség-csiholásnak, és ne­vezhetjük hagyományőrzésnek. A fő forgal­mú utak elkerülik ezt a vidéket; de az lát­tatni akarja magát, és felmutatja azt a ke­veset, amije van. Itt ez a legtöbb.

Több mint hárommillió forintba került a Bessenyei-ház felújítása. Érthető, hogy az avatást méltó körülmények között akarták tartani a rendezők; meghívták rá az ország műemléki al­bizottságainak a megyeszékhe­lyen ülésező vezetőit is. De – mint mesélik –. mire az adott időpontra a helybéliek is összesereglettek, már elhangzottak az ün­neplő beszédek, és vége volt a ceremóniá­nak.

Időközben ugyanis eleredt az eső.

(Hajdú-bihari Napló, 1983)