A vélemény szabad

 

Nem akármilyen vasárnap volt a legutóbbi: meg­mozdult a fél ország, sorsdöntő kérdésben adta le szavazatát a lakosság politikailag tudatosnak nevezhető része. A népszavazás kiírását megelő­ző parlamenti huzakodás és az idő rövidsége ele­jét vette annak, hogy a nemzet jövőjét hosszútáv­ra meghatározó ügyben a választók tisztázó vi­tákat követően, kellő tájékozottság birtokában, az érvek és az ellenérvek, az előnyök és a hátrányok tudatában járulhassanak az urnákhoz. A politi­kai érdekek belehajszolták az országot ebbe a sza­vazásba, és most mindenki a maga szájíze sze­rint magyarázhatja a bizonyítványt a választók és a nyugati közvélemény előtt.

A hét a NATO jegyében telt el a hazai tömeg­kommunikációban is. A rádióban alig akadt olyan híradás, amelyikben valamilyen formában ne szerepelt volna a csatlakozás kérdése. Teljes gőzzel működött a gépezet, a szerkesztés, mű­sorkészítés megannyi rafinált eszköze állt a meg­győzés szolgálatában. A kormány és a közszol­gálati médiumok irányítói vélhetően úgy gondol­ták, hogy ha már az érdemi felkészítésre, a témá­nak a döntést előkészítő árnyalt, elem­ző bemu­tatására rövid az idő, nincs más választás, mint a tömegkommunikáció bevetésével, átfogó kam­pánnyal az igen szavazat mellett mozgósítani a lakosságot. Nos, az eredmény igazolta a befek­tetett energiákat, ám a történtek a demokrácia működési gyakorlatát illetően komoly megfigye­lésekre adnak okot.

Tegyük fel, hogy a kormány nem a NATO-csatlakozás, hanem annak elutasítása mellett akarja mozgósítani az országot. A népszavazás kiírásának minden politikai feltétele adva van, a koalíció olyan többséggel rendelkezik a parla­mentben, hogy játszi könnyedséggel keresztülvihetné ebbéli akaratát is. Aligha kétséges, hogy a Freedom House amerikai jogvédő szervezet je­lentése szerint csak részben szabad magyar saj­tó milyen magatartást tanúsítana a koalíciós ja­vaslatot illetően. Téved-e, aki arra következtet, hogy gombnyomásra beindulna a gépezet, a híradásokban, a háttérműsorokban, az elemzé­sekben egymás után hangzanának el az atom­fegyverek telepítésével fenyegető, a várható kia­dásokat és az orosz érzékenységet meggyőzően taglaló közlések? Természetesen szóhoz jutnának az ellenvéleményt képviselők is, este tizenegy óra után vagy a hírműsorokban semlegesítő környe­zetbe illesztve. Két-három heti intenzív „tájékoz­tatáspolitika " elegendő volna ahhoz, hogy a la­kosság többsége magáévá tegye az indokokat, és a szavazáson elvesse a csatlakozás gondolatát.

Aggodalomra szerencsére semmi ok. Ez a kép­zelet játéka, a független magyar köz­szol­gálati rá­dióban ilyesmi nem történhetne meg.

(Hajdú-bihari Napló, 1997)