Angyalszáj

 

(Tézis) Miközben a közép- és idősebb nemze­dék tagjai lövészárkokból tüzelnek egymás­ra, a kertek alján nem is olyan csendben elő­lopakodott egy új rádiós és televíziós nemze­dék, ame­lyik egyre határozottabban követel magának szerepet a nyilvánosságban. Cél­ra irányultság, magabiztosság, szándékoltan keresetlen, hétköznapi hangvétel, programo­zott beszédkészség, irónia, egyfajta balolda­li-liberális értékrend, belvárosi attitűd, a más­fajta gondolkodással szembeni alig leplezett türelmetlenség, no és az önérvényesítés ké­pessége a főbb tulaj­don­ságaik. Ők formálják a jelen, még inkább a jövő rádiós-televíziós magatartásának és beszéd­módjának a normá­it, és veszik rohamléptekben birtokba a leál­dozott csillagú elődeik helyét.

(Szintézis) Fiala János péntek éjszakai Ennyi című műsorában a Petőfin az volt a té­ma, hogy egy bizonyos Jakupcsek Gabriella meg egy bizonyos Villám Géza, mindketten hivatásos műsorvezetők, miért ennél a tévé­nél vagy rádiónál, és miért nem amannál ka­matoztatja pá­rat­lan tudását. Mit ad a mű­sorszerkesztés, szombaton éjszaka az MTV-2 Mélyvíz című adásában másokkal egyetemben ugyanazok arról folyatták a szót, hogy miért emennél a tévénél és rá­diónál, és miért nem amannál kamatoztat­ják még mindig páratlan tudásukat. És most jön a rejtvény: vajon mire ébredt a gyanút­lan rádióhallgató másnap, azaz vasárnap ki­lenc nulla öt­kor? Helyes, Jakupcsek Gabriel­la hangjára, aki a Petőfin Béla angyalaként éppen kérdést intézett valakihez.

Ez a Béla alighanem valaki (a műsorúj­ság szerint Doszpod), akinek angyalai van­nak, ne­vezetesen a már említett J. G., aztán Szily Dóra és Vincze Kinga, akik rendszere­sen a mik­rofon előtt töltik a Vasárnap dél­előttöt, és mindig faggatnak valakit. Ezúttal a rádióban amúgy ritkán hallható Verebes Istvánt ragadták karmaikba. A röpke óra fö­löttébb hangulatosan in­dult, a hölgyek új­évi pezsgővel kínálták vendégüket, aki a rá jellemző őszinteséggel hárította el a kedves­séget, mivel kevés italféleség van, amit ennyire utálna. A közlést felhőtlen kaca­rászással vették tudomásul a hölgyek, és min­den úgy tűnt, semmi nem veheti elejét a szé­les jókedvnek meg a kellemes csevelynek, mígnem az egyik angyal véletlenül értelmes kérdést tett fel Verebesnek, aki előbb nem akart hinni a fülének, majd a pillanatnyi za­vart kihasználva hitéről, családjáról, az átöröklésről kezdett beszélni öntépelődő kitá­rulkozással, művészi ér­zékenységgel. Az an­gyalok csak hegyezték a fülüket, kérdés sem jött a szájukra, hosszú per­ceken át csak a vendég hangja szállt az éterben, aranyos kis médialibuskák.

(Hajdú-bihari Napló, 1998)