Az utca embere
A téma az utcán hever, ha már annyit ivott, hogy nem képes felállni. Ha nem képes felállni, beszélni sem tud, s akkor nincs rádióműsor. Hegyi Gyula tapasztalt riporter, a gordiuszi csomót egy huszárvágással megoldja: nem az utcáról, hanem a gangról, a piacról, a kocsmából, a pályaudvarról, a rendelőből szedi a témákat, s fűzi őket össze látleletté, mint tette azt péntek este kilenc órakor a Húszas stúdióban.
Miről beszélnek az emberek? – tudakolta az összeállítás. Nagyon jó kérdés. Az emberek ugyanis velük született tulajdonságaik folytán állandóan nyomják a sódert: otthon, a munkahelyen (akinek van), a buszon, a liftben, az ABC-ben, a focimeccsen, a presszóban, a természet lágy ölén, sőt, uram bocsá', még ott is, ahová a király is gyalog jár. Ilyen dumás népség az emberiség, s ez így van rendjén, belegondolni is rossz, mi történne, ha a szánk helyett is fülünk volna. A sok beszédnek persze – hogy illő népies fordulattal éljünk – sok az alja, ezért kellenek a rádióriporterek, akik időnként belevetik magukat az élet sűrűjébe, engedik a magnóikra jönni a beszédeket, majd beülnek a vágószobába, és az anyagról – jó szobrászként – lehántják a fölösleget. Így születnek a Miről beszélnek az emberek? című dokumentumok a valóságról.
A jó riporter mindig arra jár, ahol valami történik, s úgy dugja az alanyok orra alá a mikrofont, hogy azok ne vegyék észre. Hegyi Gyula beszélői pontosan tudták, hogy mi történik, de nem törődtek vele, mert mindenáron el akarták mondani azt, ami a lelküket nyomja. Hogy 46 ezer forintot kell fizetni azért, hogy valakit elhamvasszanak, és porait szétszórják a szélben. (Kezdhetjük a spórolást.) Hogy eltűnt a krumplicukor, mert dolgozik a krumplis maffia. Hogy van olyan megrendelő, aki húszmilliót csak úgy, átvételi elismervény nélkül az építő kezébe nyom: tervezze meg a házát. Hogy a pestiek durvák az arab csencselőkkel szemben. Hogy az izraeli rendőrség nem olyan, mint a magyar, hogy a száját tátja, lásd Zemplényi-ügy. Hogy a magániskolában előre kell kifizetni a 100 ezer forintos éves tandíjat. Hogy régen a hajvágás 3,60 volt, a leszázalékoltnak mindössze 21 ezer forint a nyugdíja, s már csak annak örül, hogy a feleségét ki tudja elégíteni („Ezt érdemlik azok, akik felépítették a szocializmust?!"). Hogy egyesek mindkét rendszerben csalódtak. Hogy tele van a város kutyaszarral. Hogy...
Beszélt, beszélt az utca embere, sorjáztak a témák, forgott a szalag, tízkor aztán lejárt az idő. Dudáltak, jött a Krónika, új mesékkel.
(Hajdú-bihari Napló, 1997)