Demokratikus
Szombaton délelőtt, úgy negyed tizenkettő tájban gyors egymásutánban két vérforraló megállapítás hangzott el a Magyar Rádió Petőfi adóján. Az első beszélgetés az Országos Rendőr-főkapitányság szóvivőjével készült, amelynek végén a riporter így összegezte a hallottakat: a demokratikus rendőrség tehát úgy döntött, hogy erőszakos úton is elejét veszi az áremelések ellen tiltakozó újabb utcai megmozdulásoknak. A második riport pedig ekképpen kezdődött: demokratikusan megválasztott, a piacgazdaság bevezetését ígérő kormányunk, lám, ismét csak az áremelésekhez folyamodik. Vajon mit gondolnak most azok, akik a szocializmus helyébe működő rendszert kívántak?
Nos, nem tudom, mit gondolnak erről azok, akik a jövőt a szocializmushoz mérik, bennem azonban újfent az a kérdés fogalmazódott meg: azt jelenti-e a demokrácia, hogy most már büntetlenül mindenfélét összevissza lehet beszélni? Vegyük sorba a tényeket.
A polgári demokráciákban a rendőrségnek az a dolga, hogy szolgáljon. Szolgálja a rendet, a közbiztonságot, az állampolgárok nyugalmát, biztosítsa az ország működőképességét. Polgári demokráciákban a rendőrség nem dönt politikai kérdésekben; az a felelős kormány, adott esetben a parlament dolga. A rendőrségé pedig az, hogy a kapott parancsot teljesítse. Ha nem teljesíti – amint az a taxisblokád esetében majdnem megtörtént –, akkor megtagadja kötelességet, elhanyagolja a közrend védelmét, tehát vét a törvények ellen.
Mindebből az következik, hogy a magyar rendőrség nem dönt, nem dönthet az esetleges újabb blokáddal szemben tanúsítandó magatartásáról, még kevésbé latolgathatja erőszakos eszközök alkalmazását. Az eszközöket – a felszólítás megtagadása után – az akcióhoz szükséges módon választják meg, hogy teljesíthessék kötelezettségüket – fogalmazott pontosan a szóvivő. Úgy látszik azonban, ez kevés volt a riporternek: ő saját szavaival újraértelmezte – félreértelmezte – a közlést, ezáltal előre minősítette a rendőrség vélhető eljárását, hangulatot keltett a testület ellen, és közvetett módon az engedetlenségre buzdított.
A másik. Meg tud-e nevezni a Magyar Rádió bármelyik riportere olyan újonnan választott, épelméjű demokratikus kormányt, amelyiknek első cselekedete az, hogy drasztikusan felemeli az árakat, súlyos helyzetbe hoz társadalmi csoportokat, és ezzel bizonytalanná teszi saját jövőjét is? A kérdés most nem a kormánypártiság vagy az ellenzékiség, nem is az új magyar kormány által valóban elkövetett hibák - hanem az alig minősíthető manipulációs technika, amellyel egyes rádióriporterek és publicisták az új hatalom nyakába kívánjak varrni a régi rendszer összes bűnét és felhalmozott adósságát. Ne tudnák talán a tisztelt urak és hölgyek, hogy kijelölt pályán közlekedik az ország, hogy nekünk, a ma élőknek és vezetőknek kell megfizetnünk mindazért, amit velünk negyven éven át tettek? Ne tudnák, hogy a nemzetközi pénzvilág térdrogyasztó, szigorú feltételeinek teljesítése árán válthatjuk meg belépőnket a jövőbe? Ne tudnák, hogy aki ezt elhallgatja, az egész átalakulást, a demokratikus, polgári rend megteremtését sodorja végveszélybe?
Nem kérem, ennyire tudatlan kollégák nem munkálkodnak a rádió és a sajtó háza táján. Itt félreértés nem lehet, ezek nagyon is célzatosan irányzott vélemények. A demokráciában természetesen erre is lehetőség nyílik, ott (majdnem) mindenki szabadon fejtheti ki véleményét, ott akkor van baj, ha a kormány nem állít, és az ellenzék nem tagad. A rendszer stabilitása még a hazugságot is kibírja.
Nálunk azonban más a helyzet. Mi még a rendszerváltozás kellős közepén járunk, amikor rendkívüli jelentősége van minden szónak, minden gesztusnak. A demokrácia természetszerűleg biztosítja a szólásszabadságot, és igényli a felelős kritikát, hiszen az fejlődésének záloga. De tudatosan valótlanságokat állítani, tényeket meghamisítani – ez semmilyen rendszerben nem tartozik a szólásszabadsághoz.
A ma Magyarországán egyenesen bűn.
(Hajdú-bihari Napló, 1991)