Egy kicsike szerencse

Nagy áldás a televízió. Az ember bekapcsolja a készüléket, és máris úgy érzi magát, mint a mennyországban. Mondjuk, ha valaki Debrecenben a Hódos Imre Sportcsarnok tőszom­széd­ságában lakik, vasárnap délelőtt ki sem kellett tennie lábát otthonából, mégis páholyból fi­gyelhette a nap eseményét, a DVSC-Larvik kupadöntő kézilabdameccset. Kényelmesen hátra­dőlt a fotelben, bámulta a képernyőt, és hallgatta a riporter magyarázatát. Tiszta Amerika!

Illetve, Norvégia. Mert mintha a magyar kommentátor – bizonyos Gulyás László – elté­vesztette volna a házszámot, meg a nacionálét: végig norvég szemszögből közvetítette az összecsapást. A Lokira alig volt jó szava, ellenben agyba-főbe dicsérte a norvégok taktikáját, küz­deni tudását, védekezését, támadásait. Odáig ment, hogy a végén Csapó Erikát inter­jú­volva megjegyezte: nem kis szerencse segítette a magyar csapatot a győzelemhez. Pechjére a debreceni sportoló észnél volt, és így replikázott: a jó csapatot a szerencse is segíti.

Mondják sportberkekben, hogy a Magyar Televízió riporterei utálják az országnak ezt a felét, büntetésnek fogják fel, ha át kell lépniük a Tisza vonalát. Mit feleljen erre ennek az elmaradott országrésznek a polgára? Azt, hogy természetesen egy budapesti sportriporternek is lehetnek érzelmei – otthon. De ha belép az egyebek között tiszántúli adófizetők forintjaiból fenntartott közszolgálati televízió kapuján, elfogultságait le kell adni a portán. Vannak helyek, ahol, ha nem ezt teszi a közszolgálati riporter, úgy kirúgják az állásából, hogy a lába sem éri a földet. Mint hírlik, ilyen ország Norvégia.

Lehet, hogy Gulyás úr mégsem tévesztette el a ház számát?

(Hajdú-Bihari Nap, 1996)