Egyszerű

Megosztotta az ország közvéleményét a jugoszláviai fegyvereladás ügye. A „válság­hely­zetben" megszólalt az ország miniszterelnöke is, a televízió műsorát megváltoztatva, vasárnap esti fő műsoridőben sugározta a nyilatkozatot. Ebből kiderült, hogy a képlet valójában sokkal tisztább a sajtóban megjelentnél, s a megoldás sem jár különösebb áldozatokkal. Megnyugodva hajthattuk álomra a fejünket: szimpla eljárási hiba történt csupán, a kormány a helyén van, az élet megy tovább.

Ilyen egyszerű volna az egész?

Évekkel ezelőtt izgalmas műsort láttam az osztrák tévében. Vidéki újságírók faggatták az akkor népszerűsége csúcsán lévő Kreisky kancellárt. Még a lélegzetem is elakadt a vita közben: a kollégák félelmetes pergőtűz alá vették a politikust. Nyoma sem volt az ország első emberét megillető kötelező tiszteletnek, az együtt érző tapintatnak; a kérdések pengeként villantak a levegőben, megszorongatták, padlóra küldték a kancellárt, fejére olvasták csúsztatásait, már-már hazugnak nevezték egy-egy megjegyzése miatt. Kreisky gyöngyöző homlokkal, de hősi­esen állta a rohamot, eszébe sem jutott felállni és távozni a támadó hangnem miatt, hiszen az hozzátartozott a demokrácia játékszabályaihoz. A néző pedig igazi gyönyörűségét lelte a kér­dezőt-kérdezettet egyaránt próbára tevő, kard-ki-kard vita láttán.

Ma Magyarországon két véglet figyelhető meg a televíziós vitaműsorokban. Egyfelől léte­zik (létezett tíz percig) a Juszt-Franka-féle felkészületlen, lerohanó/inszinuáló faggatás; más­részt van Feledy Péter főudvarmesteri érzékenységgel és megfontoltsággal előadott kérdezői módszere. Az előbbinél felháborodik, az utóbbinál elálmosodik a néző, s közben úgy érzi: vala­hol elillan az igazság.

Nyilvánvaló, hogy tanuljuk a demokráciát, tanuljuk annak stílusát is. Annyi hamis dal után nem könnyű megütni a mértéket, rátalálni a nem erőszakos, nem megsemmisítő, hanem tárgy­szerűen célratörő meg-, szólalásra. Idő kell ahhoz, hogy felszínre kerüljenek az új kor hiteles kérdezőbiztosai, az objektív tájékoztatás letéteményesei. Nem állítom, hogy az elfogulatlanul higgadt Feledy Péter nem tette fel a lényeges kérdéseket Antall Józsefnek, azt sem mondom, hogy ez a megnyilatkozás lehetőséget adott volna gyökeresen másfajta beszélgetésre.

Mégis: végig bennem motoszkált annak a tíz év előtti osztrák műsornak az emléke. Talán, ha a riporter szerepvállalása jobban idézte volna a Kreiskyt faggatókét, izgalmasabb félóra szü­lethetett volna ebből a beszélgetésből. Lehet, hogy ugyanez a végeredménye, de esetleg az is kiderülhetett volna: mégsem olyan sima a dolog színe. Van annak fonákja is.

(Hajdú-bihari Napló, 1991)