Hátsó bejárat
Órásmester elnevezéssel a rádiósszakma mesterei havonta kapnak egy órát este tízkor a Petőfin, hogy a műszerrel (azaz a rádióval) foglalkozzanak szabadon összeállított műsorukban. Legutóbb Lengyel Nagy Anna volt a kiválasztott, aki a hátsó bejáraton keresztül engedte be a hallgatókat, azaz mindenféle sutaságokat, fricskákat, botlásokat ígért felidézni a rádió e tekintetben is bizonyára gazdag archívumából. A riporternő Embermesék című emberközeli műsorával szerzett magának nevet, így okkal lehetett feltételezni, hogy ugyan a könnyebb ellenállás felől, de ezúttal is érdekfeszítő összeállítással jelentkezik. Összeállítás valóban volt, de az érdekfeszítés elmaradt, mert mint valami sötét zsákból, mindenféle rendezőelv nélkül kerültek elő a különféle régebbi riportrészletek, beszélgetéstöredékek, meg az úgy látszik, elmaradhatatlan Verebes István adomái, visszatérően. Persze, ne legyünk telhetetlenek, nem kizárt, hogy maguk a rádiósok jól szórakoztak az egy óra alatt, s a mai ínséges időkben ez sem kevés.
Volt azért egy-két bejátszás, amelyik túllépett a (rádiós) privát szféra keretein. Például az, amelyik egy falusi parasztember (ugyan hol élnek másutt parasztok?), bizonyos Bessenyei Péter bűnbánatát rögzítette 1951-ből. Ez a Bessenyei Péter annak idején súlyos vétséget követett el, nem rendezte adóhátralékát, ezért Rákosi elvtárs egyik beszédében név szerint kipellengérezte. Nosza, iramodott a rádióriporter – nevét tapintatosan elhallgatta a műsor –, és mikrofonvégre kapta a vétkest. A bátran nekiszegezett kérdések súlya alatt Bessenyei Péter elismerte mulasztását, szép kerek, szabatos mondatokban előadta, hogyan gyűlt meg miatta a baja az asszonnyal is, és ígéretet tett arra, hogy Rákosi elvtársnak többé soha nem lesz oka, hogy őt nyilvánosan elmarasztalja. Az épületes történet Lengyel Nagy Anna felvezetésében azt volt hivatva példázni, hogy a mai laza, kötetlen rádiózással szemben bizonyos időszakokban az élet – és így a rádiózás is – mennyire szabályozva volt, mert, hogy el ne feledjük, a riporter és Bessenyei Péter bácsi is papírról olvasta előre, megírt szövegét.
Bizony, kimondani sem lehet, mekkora távolság választja el 1997-et 1951-től. Ma már könnyedén nevetünk az akkor félelmetesnek tudott valóságon, s a rettegett kort idéző riport elhangzása után a hallgatón a megkönnyebbülés lesz úrrá, hogy ilyen ma már nem történhet meg. Igaz, a magyar rádióban nem hangzott el 1990-ben a más országból ismert bocsánatkérés – „Hazudtunk reggel, hazudtunk délben, hazudtunk este" –, de legyünk bizakodóak: még adódhat rá alkalom.
(Hajdú-bihari Napló, 1997)