Hazudni nem szabad
Nagy hét volt az elmúlt, közelgett és vasárnap be is köszöntött az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója, ezzel foglalkozott volna a magyar lakosság, ha nem kötik le jobban a robbantások, rablások, Duna-viták, politikai csetepaték, választási ígéretek. Ünnepeltek viszont az újságírók, mert, hogy már nem Rózsa Ferenc napján koccinthatnak a maguk egészségére, hanem március idusán, ami mégiscsak jobb időpont, mint december eleje, amikor nagy a hideg, bár ez most épp fordítva volt. Szóval egy évben egyszer igazán szót ejthetünk magunkról is, hiszen amúgy 364 napon át mindig másról beszélünk, jót, rosszat, igazat, hamisat, kinek mire van kapacitása. Ezt boncolgatta a Mérleg szerdai esti adása is a Kossuthon, mármint hogy merre megy az újságírás manapság.
Hiába tartotta bármilyen pártállású nyilatkozó elé a mikrofont Rékai Gábor, mindenki azt mondta, hogy az újságírás nem jófele halad. Süllyed a szakma színvonala, a volt pártállami függőség helyébe a tulajdonosi függőség lepett (már ahol), az olvasóért folytatott küzdelem kikezdi a tisztességet, és a szenzációhajhászás irányába tereli a lapokat (jóllehet, ahogy egyikük Deák Ferencet idézte: „hazudni pedig nem szabad"), nincs keletje a valóságfeltáró újságírásnak, a tollforgatók híján vannak az ítéletalkotó képességnek, hiányzik a kellő politikai egyensúly. Sok tekintélyes ember megszólalt (Vásárhelyi Miklós, az '56-os; Németh G. Béla, az irodalmas; Kristóf Attila, a Nemzet-es meg Fábri Pál, a Pulitzeres), ami után valahogy úgy maradt az újságíró hallgató, mint József Attila volt a költészettel: mit érdekli az maga.
Két szempontról nem esett szó. Kár. Az egyik a pénz, amely mint a középrétegek, hiányzik, mármint az olvasóknak, hogy újságot tudjanak venni, meg az újságíróknak is (már akinek), hogy rendes cikkeket tudjanak írni. S itt az a bizonyos szabadság, amiről mindegyik nyilatkozó elfelejtett említést tenni, nevezetesen, hogy az emberjogi helyzeteket vizsgáló amerikai Freedom House Intézet a magyar sajtót az Antall-éra alatti szabadság után részlegesen szabad állapotúnak minősítette. Hogy ez miként eshetett meg, nem tudni, a Freedom House vélhetően megint elszúrta a dolgot, hacsak arra nem gondoltak, hogy ha korábban nyolc országos lapból hat ellenzéki és kettő kormánypárti volt, ma ellenben hat kormánypárti és kettő ellenzéki van, akkor ott valami hiba lehet a sajtószabadsággal. Az FH azonban téved – mit várjon az ember az amerikaiaktól –, a hiba egyáltalán nem a sajtószabadsággal van, a magyar sajtó szárnyalhat, mint a keselyű, soha ennyi újságírómadár nem röpdösött ebben az országban, szabadon.
Előttünk a szép új világ: minden lakásban ott az Internet, a „papír" szóra nem is emlékszünk, a nyolcmillió lakos a képernyő előtt görnyed, és senkinek sem jut majd eszébe tüntetni a magyar olvasó szabadságáért.
(Hajdú-bihari Napló, 1998)