Hazudni nem szabad

 

Nagy hét volt az elmúlt, közelgett és vasárnap be is köszöntött az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója, ezzel foglalkozott volna a magyar lakosság, ha nem kötik le job­ban a robbantások, rablások, Duna-viták, politi­kai csetepaték, választási ígéretek. Ünne­peltek vi­szont az újságírók, mert, hogy már nem Rózsa Fe­renc napján koccinthatnak a maguk egészségé­re, hanem március idusán, ami mégiscsak jobb időpont, mint december eleje, amikor nagy a hi­deg, bár ez most épp fordítva volt. Szóval egy évben egyszer igazán szót ejthetünk magunkról is, hiszen amúgy 364 napon át mindig másról be­szélünk, jót, rosszat, igazat, hamisat, kinek mire van kapacitása. Ezt boncolgatta a Mérleg szer­dai esti adása is a Kossuthon, mármint hogy mer­re megy az újságírás manapság.

Hiába tartotta bármilyen pártállású nyilatko­zó elé a mikrofont Rékai Gábor, mindenki azt mondta, hogy az újságírás nem jófele halad. Süllyed a szakma színvonala, a volt pártállami füg­gőség helyébe a tulajdonosi függőség lepett (már ahol), az olvasóért folytatott küzdelem kikezdi a tisztességet, és a szenzációhajhászás irányába te­reli a lapokat (jóllehet, ahogy egyi­kük Deák Fe­rencet idézte: „hazudni pedig nem szabad"), nincs keletje a valóságfeltáró újság­írásnak, a tollforgatók híján vannak az ítéletalkotó képesség­nek, hiányzik a kellő politikai egyensúly. Sok te­kintélyes ember megszólalt (Vásárhelyi Miklós, az '56-os; Németh G. Béla, az irodalmas; Kristóf Attila, a Nemzet-es meg Fábri Pál, a Pulitzeres), ami után valahogy úgy maradt az újságíró ­hallgató, mint József Attila volt a költészettel: mit érdekli az maga.

Két szempontról nem esett szó. Kár. Az egyik a pénz, amely mint a közép­rétegek, hi­ány­zik, mármint az olvasóknak, hogy újságot tudjanak venni, meg az újságíróknak is (már aki­nek), hogy rendes cikkeket tudjanak ír­ni. S itt az a bizonyos szabadság, amiről mind­egyik nyi­latkozó elfelejtett említést tenni, neve­zetesen, hogy az emberjogi helyzeteket vizsgáló ame­rikai Freedom House Intézet a magyar sajtót az Antall-éra alatti szabadság után rész­legesen szabad állapotúnak minősítette. Hogy ez miként eshetett meg, nem tudni, a Freedom House vél­hetően megint elszúrta a dolgot, hacsak arra nem gondoltak, hogy ha korábban nyolc országos lap­ból hat ellenzéki és kettő kormánypárti volt, ma ellenben hat kormánypárti és kettő ellenzéki van, akkor ott valami hiba lehet a sajtószabadsággal. Az FH azonban téved – mit várjon az ember az amerikaiaktól –, a hiba egyáltalán nem a sajtó­szabadsággal van, a magyar sajtó szárnyalhat, mint a keselyű, soha ennyi újságírómadár nem röpdösött ebben az országban, szabadon.

Előttünk a szép új világ: minden lakásban ott az Internet, a „papír" szóra nem is emlék­szünk, a nyolcmillió lakos a képernyő előtt görnyed, és senkinek sem jut majd eszébe tüntetni a magyar olvasó szabadságáért.

(Hajdú-bihari Napló, 1998)