A Blue Note 70 éve
Hetvenedik születésnapját ünnepli 2009-ben a Blue Note, a jazz leghíresebb lemezkiadója. Története, amelynek gyökerei Európába nyúlnak vissza, a 20. századi Amerika legendás fejezetei közé tartozik. A Németországból a harmincas években eltávozott, majd 1938-ban New York-ban letelepedett Alfred Lion és őt követő barátja, Frank Wolff a jazz szeretetének és tiszteletének olyan példájával szolgált három évtizeden keresztül, ami ösztönzőleg hatott a zene fejlődésére, és irányt mutatott a kiadó köré csoportosuló zenészeknek.
A blue note kifejezés a jazz jellegzetes hangjait, a szűkített tercet, kvintet és szeptimet jelöli. Találó választás egy lemezkiadó megnevezésére, a két alapítót azonban a zenei szakkifejezéseknél magasztosabb eszmék vezették. „A Blue Note lemeztársaság azért jött létre – fogalmazott Lion Lengyelország német lerohanásának évében –, hogy a hot jazz vagy a swing megalkuvásmentes kifejezését szolgálja. Minden önálló játékmód, amely eredeti zenei érzéseket közvetít, őszinte gesztus. Helyhez, időhöz, körülményekhez kötött jelentőségénél fogva magába foglalja hagyományait, művészi értékeit és közönségét, amely élteti. A hot jazz önálló kifejezés- és közlésmód, zenei és társadalmi megnyilatkozás, amelynek a Blue Note nem üzleti vagy reklámcélokból vállalja a képviseletét, hanem mert fel akarja tárni igazi jellegzetességeit."
Nemcsak időben, hanem stílusban is nagy utat járt be a Blue Note 1939 és 2009, a Port of Harlem együttes és Stefon Harris vibrafonos lemezei között. Az első, Albert Ammons és Meade Lux Lewis boogie-woogie-felvételeit őrző, néhány tucat példányban sokszorosított korongokat a New Orleans-i és chicagói jazz újra felfedezett, nagy alakjainak, Sidney Bechet-nek, George Lewisnak, Edmond Hallnak, Art Hodes-nak a lemezei követték, hogy aztán a negyvenes évek közepétől Ike Quebec – maga is kiváló szaxofonos – szakmai irányításával az elsők közt kezdjék kiadni a bebop stílus olyan úttörőinek lemezeit, mint Bud Powell, Thelonious Monk, Tadd Dameron, Fats Navarro, Art Blakey, vagy James Moody.
1953-ban újabb jelentős fejlemény járult hozzá a Blue Note-kép kiformálódásához. Hangmérnökként Rudy van Gelder szegődött a céghez, akinek jelentős része lett az akusztikus hangzási arányokat hűen őrző jellegzetes hangkép kialakulásában. A Blue Note az ötvenes-hatvanas években a hard bop és a soul jazz első számú kiadójává vált, sőt, teret adott az akkordmenetek helyett skálákra épülő, új hangzású modális játékmódnak is. A nemzedék szószólói, mint Horace Silver, Art Blakey, Lou Donaldson, Clifford Brown, Hank Mobley, Johnny Griffin, Grant Green, Jimmy Smith, Lee Morgan, Jackie McLean, később a még fiatalabbak, Herbie Hancock, Tony Williams, Wayne Shorter, Freddie Hubbard, Bobby Hutcherson, Joe Henderson lemezeinek tucatjai kerültek forgalomba a Blue Note égisze alatt.
Mi volt a műhely "titka"? A magyarázat Alfred Lion idézett soraiban keresendő: valóban nem üzleti számításból foglalkoztak ezzel a zenével, hanem mert meggyőződéssel vallották értékeit. Más kérdés, hogy elhivatottságuk, művészi érzékenységük vállalkozói képességekkel, jó szervező-tulajdonságokkal párosult. Tisztában voltak például azzal, hogy a felvételeket két-háromnapos próbáknak kell megelőzni, s erre az időre is fizették a muzsikusokat (ebben különböztek a nagy vetélytárs Prestige-től). Ezért jellemezték lemezeik javát kimunkált hangszerelések, remek fúvóskórusok, összecsiszolódott ritmusszekciók. Időben alkalmazkodtak a stílusok változásaihoz is. A bebop-korszak lecsengésekor a második nemzedék tagjaival a korábbi előadásmódot a blues, a soul és a funky árnyalataival ötvözték. Később is, amikor üzleti nyomásra majdnem minden lemezre rákerült egy-egy funky szám, megőrizték jó ízlésüket és művészi igényességüket.
A kiadó 1956 és 1966 között élte fénykorát. A Blue Note ekkor tökéletesen ki volt találva, amiben része volt Reid Miles forradalmian újszerű, felnagyított betűkkel és a muzsikusok képmásával operáló borítóterveinek, valamint Francis Wolff atmoszférikus portréfotóinak. Ekkor született a legtöbb jazztörténeti értékű lemez. A gépezet olajozottan működött, a nagy nevek köré kísérőzenészek adott köre szerveződött, ami ugyancsak hozzájárult a jellegzetes Blue Note-hangzás kialakulásához.
De minden nagy korszak véget ér egyszer. Ike Quebec 1963-ban meghalt (helyébe Duke Pearson zongorista lépett), az alapítók megöregedtek, s 1966-ban a fáradt, beteg Lion eladta a céget a Libertynek. Wolff és Pearson ugyan tovább vitték az ügyeket, a varázs azonban múlni kezdett. Kitűnő zenészek maradtak a listán, ám a beatzene elterjedése a jazz történetében stilárisan és a forgalmazás szempontjából is nehéz időszakhoz vezetett, ami rányomta bélyegét a társaság működésére. A repertoár a hetvenes években üzleti okok miatt a funky irányába tolódott el, míg a régi tekintélyt az egykori felvételek újrakiadásával és dobozban őrzött szalagok megjelentetésével sikerült 1981-ig fenntartani.
A jazzvilág 1985-ben ismét ünnepelhetett: a New York-i Town Hallban a Manhattan cég szárnyai alá került, újjászülető Blue Note vezetői összetrombitálták mindazokat, akik valaha náluk dolgoztak, s bejelentették, hogy a cég felújítja tevékenységét. Az új korszakot egyrészt az értékmentésre, a régi, nagy sikerű korongok újrakiadására, másrészt új felvételek készítésére alapozták. A Blue Note zenei műhelyként is működésbe lendült. Néhány régebbi muzsikus – Stanley Turrentine, Jimmy Smith, Tony Williams – ismét a céghez szerződött, hozzájuk a fiatalabb korosztály képviselői - James "Blood" Ulmer, Michel Petrucciani, Bennie Wallace, Stanley Jordan, Bobby Watson – csatlakoztak.
Az EMI leányvállalataként működő Blue Note újabb korszakának előadói között már nem találni olyasféle stiláris rokonságot, mint amilyen a társaság kiadványait a hard bop-korszakban fémjelezte, de ez annak is tulajdonítható, hogy a jazz színképe a 80-as évekre sokkal gazdagabb lett, mint három évtizeddel korábban volt. A Blue Note igyekezett alkalmazkodni a kor követelményeihez (ami például a digitális hangrögzítési technikában és az erőteljes reklámban volt megfigyelhető), miközben Alfred Lion és Frank Wolff szelleméhez sem akart hűtlen maradni. Évente több tucat új CD látott napvilágot, miközben sorra jelentek meg a korábban csak bakeliten hozzáférhető anyagok is.
A tömegtermelés és a fogyasztói zene uralmának korában nehéz bármely lemeztársaságnak ugyanolyan befolyásra szert tennie, mint amilyet a New York-i cég egykor gyakorolt. A Blue Note azonban, nem utolsó sorban a negyedszázada regnáló Bruce Lundvall igazgató szakmai és üzleti érzékének köszönhetően, ma is őrzi vezető helyét a jazzkiadók között. Kevésbé populáris kiadványainak veszteségeit olyan sikeres előadók lemezeinek bevételeiből ellensúlyozza, mint Norah Jones, Cassandra Wilson, Patricia Barber, Wynton Marsalis, és jó érzékkel szerződteti a fiatalabb nemzedék ígéretes tehetségeit. A kiadó régebbi és újabb művészei között találjuk Joe Lovano, Lionel Lueke, Stefon Harris, Charlie Hunter, Bobby McFerrin, Eliane Elias, Kurt Elling és a Medeski Martin and Wood trió nevét, hogy csak néhányat említsünk.
A Blue Note-mítosz tehát ma is él, és valószínűleg élni is fog, amíg hangrögzítés van a világon. Vagy talán még azon is túl.
(Fidelio, 2009)