Hullámterror

A szignál eddig 6,20-kor és 7,20-kor érkezett meg az éterből Debrecenbe (és környékére), tíz-tíz percre szakítva meg a Kossuth rádió reggeli adását. Március 1-től már egész reggel a miskolci rádió adása foglalja el a Kossuthét az URH-sávban.

Aki mégis ki akar(na) tartani a budapesti műsor mellett, nem tehet mást: hullámhosszot vagy készüléket vált.

Az átlaghallgató járatlan a Posta műszaki ügyleteiben (miért is lenne más?), így hát nem elemez, nem keres magyarázatot a számára érthetetlen változásra, hanem: felháborodik. És kérdez. Például ilyeneket: a vidék bosszúja volna ez a főváros okkal kárhoztatott hegemóniája ellen? Netán Miskolc ily módon kívánja befolyását kiterjeszteni a környező városokra? Vagy átgondolatlan műszaki fejlesztés miatt kell mérgelődniük a debrecenieknek? Esetleg éppen ellenkezőleg, a korszerű technológia „diadaláról” van szó? Sikerült odáig jutni a huszadik század végére, hogy egy adás úgy válhat széles körben foghatóvá, ha semlegesíti a másikat? Nehéz belelátni egy láthatatlan fej agytekervényeibe. Különösen, ha azok meglehetősen tekervényesek.

Az valószínű: senki nem a miskolci műsor minősége ellen emel panaszt. Nem is a túlzott lokális öntudat készteti berzenkedésre a Debrecenben lakókat. Hanem a kész helyzet, amibe hozták, s ami kísértetiesen idézi négy évtized döntési gyakorlatát: azt az időt, amikor az állampolgár nem részese, hanem elszenvedője volt az intézkedéseknek. Ellenérzéseit csak fokozza, hogy beavatatlansága miatt teljes a bizonytalansága: nem tudja, hogy valóban hibás, avagy jövőbe mutató változtatással áll-e szemben. (Pontosan illik a képbe, hogy a heti RTV Újság, miközben ontja a világ különböző részeiről érkező híreket, említést sem tesz a vidéki rádióstúdiók műsoridejének és hullámsávjának módosulásáról.) A hallgató csak annyit tud: zavar van a rádióadások műsorideje és sugárzása körül. Nemcsak Miskolcon, és nemcsak Debrecenben. Akkor, amikor a helyi hírek értéke mégnövekedik, amikor a politikai események tempóváltása miatt minden korábbinál fontosabbá válik a közvetlen környezet ismerete (s ezzel párhuzamosan az országos fejlemények szerepe), a hallgató nem találja magyarázatát annak, hogy az a Magyar Rádió, amely (elsősorban a Kossuth progresszív műsorai révén) jelentősen hozzájárul a nyilvánosság zárt ajtóinak feszegetéséhez, vidéki adásait információs-szolgáltató intézményekké degradálja (erre mutat a reggeli készülődés közbe iktatott műsoridő), s ráadásul még össze is zavarja a sávhatárokat. Mert miközben a miskolci adás kitűnő minőségben fogható Hajdú-Biharban, a rendszeresen kelet-magyarországi híreket is sugárzó nyíregyházi adás alig-alig vehető a középhullámon; hogy az ultramodern CCIR-normán fogható debreceni rádió vételi zavarairól már ne is beszéhünk. Sejti, persze, hogy sejti a hallgató, hogy itt különböző dolgokról van szó, hogy egyikért a Rádió, a másikért a Posta, a harmadikért a DEKVA (tetszés szerint behelyettesíthető) a felelős. A hallgató azonban a rádiót nem megérteni, hanem hallgatni akarja, mégpedig állampolgári jogon: reggel a Kossuthot vagy a debreceni rádiót, délután Nyíregyházát vagy azt,amihez éppen kedve van.

Ehhez a hullámterrorhoz(?) viszont, ami itt folyik, semmi kedve nincs.

(ÚTON, 1989)