Kellemes borzongás
Ember még eddig meg nem mondta, mi az oka annak Magyarországon, hogy minden kereskedelmi rádióadó (meg a közszolgálatiak többsége) kizárólag napjaink popzenéjéből válogatja zenei anyagát. Oké, az ifjúság lehetséges jelen- és jövőbeli fogyasztói réteg, de a mai zene ily mértéktelen sulykolása más nemzedékeket távol tart az új adóktól. A popzene ugyanolyan generációs törésvonalak mentén létezik, mint mondjuk az öltözködés és a divat. Á mai fiatalok többsége fütyül arra, mit hallgattak eleik az 50-es, 60-as években, ők a kor zenéjének a bűvöletében élnek, ami ugyanolyan normatív módon szabályozza hallgatási szokásaikat és szocializációjukat, mint ahogyan az három évtizeddel ezelőtt történt. A különbség annyi, hogy a beatzene akkoriban az ifjúság öntudatra ébredésének friss, őszinte kifejezése volt, a mai popzene pedig (nagymértékben) futószalagon gyártott, szórakoztatóipari termék. Az akkori pozitív, reményektől, illúzióktól, társadalom-megváltó eszméktől forrongó kort mára a pénz, a szexus és az erőszak uralma váltotta fel, ami teljesen maga alá gyűrte a popkultúrát is. („Nem tudják, de teszik" – Karl Marx vagy Friedrich Engels. Vagy mindkettő.)
Ami négy évtized alatt kétségtelenül óriásit fejlődött, az a felvételi technika és a hangzás: ehhez képest találják a mai tizenévesek elavultnak, gyermetegnek a hőskorban készült lemezeket. Ez a szemléletbeli különbség sok családban napi viták forrása, a maguk zenéjét „igazinak" tartó szülők késhegyig menő, de reménytelen küzdelmet vívnak csemetéikkel a beat- és rockzene értékeinek méltánylásáért: a lurkók kényszeredetten meghallgatják a szülői dörgedelmeket az akkori és a mai zene közötti tartalmi és színvonalbeli különbségekről, aztán visszavonulnak a szobájukba, és walkmanjükön révülten tovább hallgatják a mai slágereket.
Ebben a nagy rádiós virágzásban a negyvenes-ötvenes generáció gyakorlatilag zene nélkül maradt – egészen múlt hétfőig, amikor olyan országos kereskedelmi rádióállomás kezdte meg sugárzását, amelyik a 60-as és a 70-es évek popzenéjéből válogatja zenei anyagát. Akinek a világ több pontján volt már alkalma rádiót hallgatni, elégedetten állapíthatja meg, hogy a színképnek ez a gazdagsága, ami Magyarországon létrejött, kevés helyütt figyelhető meg. Mostantól kezdve, ha beatzene, itt a Sláger rádió, ha mai pop, ott az összes többi kereskedelmi adó, ha klasszikus, benyomjuk a Bartók programgombját, ha rétegigényeink vannak, a Petőfin vadászhatunk. Egyet persze ne feledjünk: a kereskedelmi adók nem a legkisebb, hanem a legnagyobb elérhető hallgatottság elve alapján működnek. Meglehet, az öreg rockereknek megint csalatkozniuk kell, ha olyan adón keresik a klasszikusokat, amelyik a nosztalgia jegyében a Nehéz a boldogságtól búcsút venni című opusszal igyekszik a hallgatók kegyeit megnyerni.
(Hajdú-bihari Napló, 1998)