Kellemes borzongás

 

Ember még eddig meg nem mondta, mi az oka annak Magyarországon, hogy minden kereskedelmi rádióadó (meg a közszolgá­latiak többsége) kizárólag napjaink popze­néjéből válogatja zenei anyagát. Oké, az if­júság lehetséges jelen- és jövőbeli fogyasz­tói réteg, de a mai zene ily mértéktelen sulykolása más nemzedékeket távol tart az új adóktól. A popzene ugyanolyan gene­rációs törésvonalak mentén létezik, mint mondjuk az öltözködés és a divat. Á mai fiatalok többsége fütyül arra, mit hallgat­tak eleik az 50-es, 60-as években, ők a kor zenéjének a bűvöletében élnek, ami ugyan­olyan normatív módon szabályozza hall­gatási szokásaikat és szocializációjukat, mint ahogyan az három évtizeddel ezelőtt történt. A különbség annyi, hogy a beat­zene akkoriban az ifjúság öntudatra ébre­désének friss, őszinte kifejezése volt, a mai popzene pedig (nagymértékben) futósza­lagon gyártott, szórakoztatóipari termék. Az akkori pozitív, reményektől, illúziók­tól, társadalom-megváltó eszméktől forron­gó kort mára a pénz, a szexus és az erő­szak uralma váltotta fel, ami teljesen ma­ga alá gyűrte a popkultúrát is. („Nem tud­ják, de teszik" – Karl Marx vagy Friedrich En­gels. Vagy mindkettő.)

Ami négy évtized alatt kétségtelenül óriásit fejlődött, az a felvételi technika és a hangzás: ehhez képest találják a mai ti­zenévesek elavultnak, gyermetegnek a hőskorban készült lemezeket. Ez a szem­léletbeli különbség sok családban napi vi­ták forrása, a maguk zenéjét „igazinak" tartó szülők késhegyig menő, de remény­telen küzdelmet vívnak csemetéikkel a beat- és rockzene értékeinek méltánylá­sáért: a lurkók kényszeredetten meghall­gatják a szülői dörgedelmeket az akkori és a mai zene közötti tartalmi és színvo­nalbeli különbségekről, aztán visszavo­nulnak a szobájukba, és walkmanjükön révülten tovább hallgatják a mai slágereket.

Ebben a nagy rádiós virágzásban a negyvenes-ötvenes generáció gyakorlati­lag zene nélkül maradt – egészen múlt hétfőig, amikor olyan országos kereske­delmi rádióállomás kezdte meg sugárzá­sát, amelyik a 60-as és a 70-es évek pop­zenéjéből válogatja zenei anyagát. Akinek a világ több pontján volt már alkalma rá­diót hallgatni, elégedetten állapíthatja meg, hogy a színképnek ez a gazdagsá­ga, ami Magyarországon létrejött, kevés helyütt figyelhető meg. Mostantól kezd­ve, ha beatzene, itt a Sláger rádió, ha mai pop, ott az összes többi kereskedelmi adó, ha klasszikus, benyomjuk a Bartók prog­ramgombját, ha rétegigényeink vannak, a Petőfin vadászhatunk. Egyet persze ne feledjünk: a kereskedelmi adók nem a leg­kisebb, hanem a legnagyobb elérhető hall­gatottság elve alapján működnek. Megle­het, az öreg rocke­reknek megint csalatkoz­niuk kell, ha olyan adón keresik a klasszikusokat, amelyik a nosztalgia je­gyében a Nehéz a boldogságtól búcsút venni című opusszal igyekszik a hallga­tók kegyeit megnyerni.

(Hajdú-bihari Napló, 1998)