Kínai fal

 

Itt vannak például a kínaiak. Nagy nép, nagy kultúra, nagy diaszpóra, nem véletlenül mondtam, hogy itt vannak. Hatvanmillió kí­nai él szerteszét a világban, közülük mintegy húsz­ezer Magyarországon, többségük Buda­pesten. Velük foglalkozott a Kossuth rádió Bódéváros Peking és Európa közt című mű­sora csütörtök este.

A kínaiak abban különböznek a magya­roktól, hogy sárga bőrűek, metszett szemű­ek, szor­galmasak, és gyakran lövöldöznek egymásra. Nem mintha a magyarok nem vol­nának szor­galmasak és újabban lövöldöző­sek, de köztük viszonylag kevés a sárga bő­rű és a metszett szemű. Nos, a kisvárosnyi népcsoport első osztagai 1989-ben, a sok ma­gyar polgár által még ma is nosztalgikusán emlegetett ún. szocializmus végelgyengülé­sének évében, a nagy nép­vándorlás kezde­tekor áramlott be az országba Ferihegynél. Vízumkényszer nem lévén, szaba­don letele­pedhettek a Duna partján, s mindjárt azzal kezdtek foglalatoskodni, amihez értenek: ke­reskedelemmel. Hamarosan birtokba vették a főváros nagyobb piacait, mindenekelőtt a józsefvárosit, ahol négyezer kínai árus stand­jaiból és bodegáiból azóta felépült a kis magyar kí­nai fal. És nyakunkon az ezredforduló.

Az a kérdés, jobbak-e nekünk a kínaiak, mint a törökök, akik korábban nagyobb cso­portokban másfélszáz évet már itt töltöttek, s most a déli autópálya építésével akarnak újból betörni a Kárpát-medencébe. Róluk vannak bizonyos emlékeink, a kínaiak vi­szont mosta­ná­ban kerültek képbe, és lakva ismerszik meg az ember. A pár év alatt ki­alakult vélekedés sze­rint a kínaiak rossz hol­mikat olcsón árulnak, és szeretnek leszámol­ni egymással. A mű­sor­ban megszólaltatott szakértők ezt cáfolták. Mint mondták, a kí­nai textíliák igenis jó minő­ségűek, nem vélet­lenül veszik nyakukba értük a távolságot a csehek, a lengyelek, no meg a budapesti nagykereskedők. Az ugyan előfordul, hogy a kínaiak leszámolnak egymással, de egyelő­re csak egymással számolnak le, ami azt jel­zi, hogy az ország becsületes polgárainak je­lenleg nagyobb okuk van a magyaroktól tar­tani, különösen ilyen tájt, választások köze­ledtével, az egyre javuló közbiztonsági mu­tatók láttán.

Ami azt illeti, a kínaiak sem érzik magu­kat biztonságban Magyarországon. (Miért éppen ők éreznék?) A vízumkényszer visszaállításával betelepedésük nehezebbé vált, helyzetük jogilag nincs rendezve, ami az átmenetiség érzését erősíti bennük, ezért megszerzett hasz­nukat nem itt fektetik be, hanem kiviszik az országból, már akinek van mit, mert hatvan százalékuk vállalkozása veszteséges. A Bokros-csomag nekik is ala­posan betett, aki teheti közülük, tovább áll, bár mindig érkeznek helyettük reménykedők, van miből. Rendezésre vár tehát a kínai kér­dés, annál is inkább, mert az itt élő sárga bő­rűek, mint hallhattuk, fontos hidat képezhet­nek Magyarország és az anyaország között; óriási piac, beláthatatlan távlatok, az ameri­kaiak ezt már régen észrevették. Jobb tehát, ha e térség lakói megbékélnek a kínaiak je­lenlétével – meg a szerbek, a bolgárok, az ör­mények, a románok, a lengyelek, a zsidók, a szlovákok, az ukránok, a cigányok, a svábok, a ruszinok, a macedónok, a görögök, az al­bánok, a horvátok, a szlovének létezésével, nem beszélve a magyarokról. Ahogyan a kí­nai közösség vezetője mondta: nyitott, jó be­fogadó ország a miénk.

(Hajdú-bihari Napló, 1998)