Kínai fal
Itt vannak például a kínaiak. Nagy nép, nagy kultúra, nagy diaszpóra, nem véletlenül mondtam, hogy itt vannak. Hatvanmillió kínai él szerteszét a világban, közülük mintegy húszezer Magyarországon, többségük Budapesten. Velük foglalkozott a Kossuth rádió Bódéváros Peking és Európa közt című műsora csütörtök este.
A kínaiak abban különböznek a magyaroktól, hogy sárga bőrűek, metszett szeműek, szorgalmasak, és gyakran lövöldöznek egymásra. Nem mintha a magyarok nem volnának szorgalmasak és újabban lövöldözősek, de köztük viszonylag kevés a sárga bőrű és a metszett szemű. Nos, a kisvárosnyi népcsoport első osztagai 1989-ben, a sok magyar polgár által még ma is nosztalgikusán emlegetett ún. szocializmus végelgyengülésének évében, a nagy népvándorlás kezdetekor áramlott be az országba Ferihegynél. Vízumkényszer nem lévén, szabadon letelepedhettek a Duna partján, s mindjárt azzal kezdtek foglalatoskodni, amihez értenek: kereskedelemmel. Hamarosan birtokba vették a főváros nagyobb piacait, mindenekelőtt a józsefvárosit, ahol négyezer kínai árus standjaiból és bodegáiból azóta felépült a kis magyar kínai fal. És nyakunkon az ezredforduló.
Az a kérdés, jobbak-e nekünk a kínaiak, mint a törökök, akik korábban nagyobb csoportokban másfélszáz évet már itt töltöttek, s most a déli autópálya építésével akarnak újból betörni a Kárpát-medencébe. Róluk vannak bizonyos emlékeink, a kínaiak viszont mostanában kerültek képbe, és lakva ismerszik meg az ember. A pár év alatt kialakult vélekedés szerint a kínaiak rossz holmikat olcsón árulnak, és szeretnek leszámolni egymással. A műsorban megszólaltatott szakértők ezt cáfolták. Mint mondták, a kínai textíliák igenis jó minőségűek, nem véletlenül veszik nyakukba értük a távolságot a csehek, a lengyelek, no meg a budapesti nagykereskedők. Az ugyan előfordul, hogy a kínaiak leszámolnak egymással, de egyelőre csak egymással számolnak le, ami azt jelzi, hogy az ország becsületes polgárainak jelenleg nagyobb okuk van a magyaroktól tartani, különösen ilyen tájt, választások közeledtével, az egyre javuló közbiztonsági mutatók láttán.
Ami azt illeti, a kínaiak sem érzik magukat biztonságban Magyarországon. (Miért éppen ők éreznék?) A vízumkényszer visszaállításával betelepedésük nehezebbé vált, helyzetük jogilag nincs rendezve, ami az átmenetiség érzését erősíti bennük, ezért megszerzett hasznukat nem itt fektetik be, hanem kiviszik az országból, már akinek van mit, mert hatvan százalékuk vállalkozása veszteséges. A Bokros-csomag nekik is alaposan betett, aki teheti közülük, tovább áll, bár mindig érkeznek helyettük reménykedők, van miből. Rendezésre vár tehát a kínai kérdés, annál is inkább, mert az itt élő sárga bőrűek, mint hallhattuk, fontos hidat képezhetnek Magyarország és az anyaország között; óriási piac, beláthatatlan távlatok, az amerikaiak ezt már régen észrevették. Jobb tehát, ha e térség lakói megbékélnek a kínaiak jelenlétével – meg a szerbek, a bolgárok, az örmények, a románok, a lengyelek, a zsidók, a szlovákok, az ukránok, a cigányok, a svábok, a ruszinok, a macedónok, a görögök, az albánok, a horvátok, a szlovének létezésével, nem beszélve a magyarokról. Ahogyan a kínai közösség vezetője mondta: nyitott, jó befogadó ország a miénk.
(Hajdú-bihari Napló, 1998)