Nyelvelés
A nyelvfronton most megint helyzet van, a szép magyar beszéd védelmezői keresztes háborút hirdettek a nyelv tisztaságának megőrzéséért. A határok megnyitása óta lávafolyóként árad be a sok idegen, elsősorban angolszász szó, hovatovább nem találni magyar feliratokat az utcákon – hangzik az érvelés, amely a törvény szigorúbb fellépését követeli. Másfelől viszont akadnak nyelvészek, írók, tollforgatók, akik a nyelvet olyan rugalmas, élő szervezetnek tekintik, amely a maga természetes védekező mechanizmusai révén hasonítja a beépíthetőt, és kiveti magából az idegen testet, következésképpen nincsen ok az aggodalomra. A Gondolat-jel című kulturális magazin a magyar nyelv hete alkalmából megszólaltatta Parti Nagy Lajos írót, akinek liberális gondolatmenete arra késztette Mesterházi Márton rádiós dramaturgot, hogy levélben fejtse ki nézeteit a műsor szerkesztőinek, akik a vasárnapi adásban szót adtak a kollégának.
A dramaturg az az ember, aki mások szövegeivel bánik, így kellő távolságból, saját szűrőjén keresztül találkozik a nyelvi és stilisztikai jelenségekkel. Mesterházi, miközben elismerte Parti Nagy érvelésének logikáját, hangot adott meggyőződésének, hogy a külső hatásoknak korábban nem ismert mértékben kitett nyelvünk gondosabb bánásmódot igényelne a hivatásos nyelvművelők, tehát a szerkesztők és a hivatásos szónokok, azaz a politikusok részéről. Ez nem kívánna különösebb kampányt vagy akciózást, pusztán érvényesíteni kellene a szakmai követelményeket. Sok múlik ugyanis a könyvkiadók, lapszerkesztőségek, rádiós és televíziós műhelyek illetékes munkatársain, akik bizony nem mindig állnak a helyzet magaslatán. Pedig nem kötelező szerkesztőként dolgoznia annak, akinek ehhez nincs meg a nyelvi kultúrája, és nem kötelező mikrofont vennie a kezébe annak, aki hadilábon áll a magyar prozódiával. Vagy komolyan veszik feladatukat ezek az intézmények, vagy lemondhatunk arról, hogy a nyelv ápolásában oly fontos elektronikus média mintaként szolgáljon.
Még rosszabb a helyzet a politikusok esetében, akiknek egy része a pártállami frazeológián nevelkedett, ami mai szóhasználatukat is meghatározza, másik részük pedig civilként került a pályára. A demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban felkészítik, külön retorikai képzésnek vetik alá azokat, akik gyakran a nyilvánosság elé állnak, ebbéli jártasságuk politikai kvalitásaik értékmérője is. Az ismert történelmi okok miatt mi még messze vagyunk a közéleti kulturáltság eme fokától, s csak reménykedhetünk abban, hogy amíg azt elérjük, nyelvünk képes megvédeni magát a nyilvánosság szereplőinek folyamatos inzultusaival szemben.
(Hajdú-bihari Napló, 1997)