Délibábos zene

 

Régen hallatott magáról a Kölcsey Művelődési Központ Délibáb népzenei együttese. A csöndnek oka volt: tizenkét éves fennállásának legsúlyosabb válságán esett át a szép sikereket megért csoport: négyen megváltak a hattagú együttestől. Az újjászervezéssel igen nehéz fela­datot vállalt magára a két megmaradt tag, Szabó Viola és Dévai János.

A Délibáb sajátos profilja, szakmai színvonala és népzenekutató tevékenysége magas mér­cét állít a folytatók elé, de ugyanakkor a továbblépés irányának dilemmájával is szembesíti őket.

Szerencsére (?), a feladatok nem sok időt hagytak a tétlenségre. Ezekben a napokban ma­gyar kulturális delegáció indul bemutató körútra Vietnamba, s a küldöttségben helyet kapott a Délibáb együttes is. A turné előtt, január 17-én a Művelődési Központ színháztermében a hazai közönségnek is előadta műsorát az együttes, s így képet kaphattunk arról, hogy hol tart ma, milyen úton kíván továbbhaladni. Régi és új arcokat egyaránt felfedezhettünk a héttagúra bővült zenekarban: ketten a Csobolyó együttesből, ketten más városokból csatlakoztak a csoporthoz. A népzene és a néptánc elválaszthatatlan egységét hirdetve jelentős szerepet kapott a változatos műsorban az Építők Hajdú táncegyüttese is, amelynek két tagja szintén utazik Vietnamba.

Amint várható volt, az új együttes egyelőre csak a korábbi repertoár átmentésére, illetve lehetőségek szerinti bővítésére törekedhetett. A régebbi darabok mellett két új összeállítás hangzott el, s feldolgozások elmaradása, pontosabban csökkenése sejteni engedi, hogy az együttes az eredeti, autentikus népzene interpretálását tartja elsődleges feladatának. A sokféle irányzatra szakadt népzenei mozgalom talán legnehezebben járható útja ez, ami egyúttal minősíti is a zenekar vállalkozásának nagyságát. Együttesként az új Délibáb még csak első lépéseit teszi meg ennek az útnak; bemutatkozását ezért inkább demonstrációnak folytonosság jelének kell tar tanunk, semmint teljes értékű produkciónak.  Már csak azért is, mert a tét szem­mel láthatólag bénítóan hatott játékukra: hiányzott belől az a lendület és örömteli fel szaba­dultság, ami a korábbi formációt jellemezte.

No, igen, valami végérvényesen elmúlt, s bármennyire fáj, ezt kénytelenek vagyunk tu­do­másul venni Szerettük a régi Délibábot, bizony várnunk kell még arra, míg az újat is ugyan­úgy szerethetjük. Ahhoz jobban kell érezniük egymást, biztosabban mozogni a maguk válasz­totta talajon. S ez hosszú folyamat. Ehhez nem elég zenélni tudni; ehhez azonos hullámhossz, lelki közösség szükséges. Most még inkább csak a tudást éreztük, ami kétségtelenül reményekre jogosít. Az új tagok megbízhatóan illeszkedtek be a régiek közé, de a nagyobb teher még azokra nehezedik. Szabó Viola hegedült, kobzon játszott és énekelt; Dévai János, az új vezető pedig furulyázott, bőgőzött és gordonozott, mindhárom hangszeren az együttes motorjává válván. Furulyajátéka egészen kiváló: megszabja a követendő hangszeres szintet az egész együttes számára.

A közönség kedvezően fogadta a műsort, s úgy tűnik, bizalmat szavazott az új együttesnek. S ez most a legfontosabb: érezniük kell a biztatást, hogy önmagukban megerősödve, legkö­ze­lebb már teljes vértezetben léphessenek a nyilvánosság elé.

(Hajdú-bihari Napló, 1983)