Sajtó, szabadság?
Dúl a küzdelem a sajtó függetlenségéért, önállóságáért, szabadságáért. A sajtó számára a legfontosabb téma egy ideje önmaga, s nemcsak az írásokban, publicisztikákban, hanem tanácskozásokon, szakmai vitafórumokon is. Hiába: hatalommal bír az, aki az információkat uralja. S most Magyarországon az új hatalomelosztás idejét éljük.
Nincs semmi különös tehát ebben a nagy tüsténkedésben, s azon sem lehet csodálkozni, hogy az egykori pártállamban nem éppen rakoncátlanságukról ismert, mára függetlenné vált újságíró egyéniségek ma úgy minősítik a „nemzeti szellemű tájékoztatás" meg a „közszolgálat" fogalmakat felelevenítő kollégáikat, mintha valamiféle ragályos kór hordozói volnának. Ma mindent lehet, még azoknak is, akik két éve egy teljesen más kurzus vizein vitorláztak az érvényesülés felé.
No, igen: a demokrácia - egyebek mellett - abban különbözik a diktatúrától, hogy kizárja az önkényt, az erőszakosságot. Szabad a pálya, szabad a verseny, győzzön az, aki jobban bírja. S vajon ki bírja jobban, ha nem az, aki már azelőtt is a falakon belül lévén szert tehetett a kívánt jártasságra, ismeretre?
A sajtó ma független, fújol a politikára, megveti a pártokat, legfőképpen a kormányzó pártot. A sajtó ma a negyedik hatalom, s szép számmal vannak újságírók, akik képtelenek megállni, hogy ebben ne tobzódjanak. Kell-e mondani, mennyire veszélyes játszmákba bonyolódnak azok, akik közvetítő-orientáló szerepüket összetévesztik a hatalom tényleges gyakorlásával?
Hallgatom a rádió politikai magazinját, a 168 órát. A vallatószékben a belügyminiszter, a téma a Carlos-ügy. A riporter, mint vadász a lesen: élesre töltött mikrofonnal várja, hogy az áldozat mikor lép a csapdába. A kérdezett úgy tesz, mintha nem venné észre, mi a vadászat tétje: egyenesen, közvetlen nyíltsággal válaszol a kérdésekre. Ő bírja tovább. A riporter, türelmét vesztve, nem állja meg, hogy végül fel ne tegye a kérdést: vajon nem az áremelések és a belpolitikai feszültségek elkendőzésére vette elő a kormányzat ezt a régi ügyet?
Katt, a puska elsült. A belügyminiszter, hangjában némi fojtottsággal, visszautasítja az asszociációt. Van lélekjelenléte. A riporternek is: továbbmegy, mintha mi sem történt volna. Függetlenül, objektíven, a sajtószabadság jegyében.
Én azonban nem bírok továbbmenni, mert jól emlékszem a műsor felelős szerkesztőjének néhány hét előtti nyilatkozatára. Azt mondta: nem ígér lojalitást a kormányzat iránt, de ígér objektivitást, tárgyilagosságot. Mint szuverén rádiós műhelyvezető.
Kérdezem: van-e olyan újságíró széles e hazában, aki ne tudná, hogy ezeket az áremeléseket még a Németh-kormánynak kellett volna végrehajtania, ha nem testálta volna azt az új hatalom gyakorlóira? S ha van ilyen újságíró - merthogy az sokféle akad -, van-e, létezhet-e olyan szerkesztő, felelős szerkesztő, akinek erről ne volna tudomása?
Nem veszem a bátorságot, hogy ilyen hírbe keverjem a rádió nagytiszteletű műsorának szerkesztőit. Akkor viszont nincs más következtetés, minthogy az ominózus kérdés nem riporteri balfogásból, tájékozatlanságból került be a műsorba.
Függetlenség? Objektivitás?
Ha jól emlékszem, a kárhoztatott kádári történetírás a Horthy-rendszerről szokta volt emlegetni: Trianon revízióját és a nacionalizmust eszközként használta, hogy elterelje a figyelmet a belső bajokról. Milyen véletlen módszertani hasonlóság.
Elég egy nem is rejtett utalás arra, hogy Carlos-ügy, meg elterelés... s mindjárt gyanakvás költözik a hallgató szívébe. Tényleg, bajok vannak... Akkor, amikor még csak a hatalomváltás kezdődött meg Magyarországon, s a felelős állampolgárokra nagyon sok álmatlan éjszaka vár, mire elmondhatják: megtörtént a rendszerváltozás.
„Hatalommal bír az, aki az információkat uralja."
Vajon hányszor 168 órának kell eltelnie ahhoz, hogy a hallgató, a néző, az olvasó is úgy érezze: ez már sajtószabadság!?
(Hajdú-bihari Napló, 1990)