Sztárok

Fölöttébb érdekes riport hangzott el a minap Petőfi adó Táskarádió című műsorá­ban: ugyan­azokat a kérdéseket tették fel egy ún. sztárnak és egy hétköznapi embernek. A sztár ez esetben Keleti György ezredes, a Honvédelmi Minisztérium sajtófőnöke, a hétköznapi alany pedig egy sorsjegyárus volt. A válaszokból sok minden kiderült; például az, hogy a sajtófőnöknek nincs ked­venc kocsija, ellenben Wartburggal rendelkezik, és tavaly nyaralásképpen a Ve­lencei-tó mellett horgászott egy hétig. A sorsjegyárus­nak van kedvenc kocsija, mégpedig a Vol­vo, mert, hogy ő azzal rendelkezik, és tavaly nyáron Ausztriába utazott rajta nyaralni.

Aki most azt hiszi, hogy szentbeszéd következik az értelmiség alulfizetettségéről és az értékrend torzulásairól, az téved. A szentbeszédek kora egyszer s mindenkorra lejárt, külön­ben is, a magam részéről semmi kivetnivalót nem találok abban, hogy a saj­tófőnöknek Wart­burgja van és horgászik, a sorsjegyárus pedig Volvón utazik Ausztriá­ba üdülni. Végtére is sajtófőnökből bármi­kor lehet sorsjegyárus, de sorsjegyárusokból a legritkább esetekben lesz sajtófőnök; ők tudják, miért.

Ami ebben az egész összehasonlításban igazán érdekes, az nem más, mint annak belátása, hogy életünkben ezentúl pregnánsan elkülönül majd egymástól az állami és a magánszektor. A magánvállalkozások szer­te a világon jövedelmezőbbek az állami állá­soknál, hiszen a bevé­telnek csak a teljesítő­képesség szab határt. Viszont kockázatosab­bak, és, ahogyan mondani szokták, nem éppen nyugdíjas állások, hiszen a tulaj egyet gondol, és az alkalmazott máris a munkanél­küliek keserű kenyerét rágcsálhatja. Az álla­mi szektor ezzel szemben szolidabb, de biz­tos, nyugdíjas jövedelmet, átfogó betegbiz­tosítást kínál; ezért cserébe viszont megtilt­hatja a sztrájkjogot, függő helyzetben tartva ezzel a dolgozót.

Így mondja „A szociális piacgazdaság" című alapfokú szemináriumi tananyag, és mun­kavállalói szempontból eképpen teszi föl a kérdést: melyik az előnyösebb függés? Sajtó­fő­nökök akarunk lenni vagy sorsjegy­árusok?

Ami engem illet, nagyjából el tudom kép­zelni, milyen lehet a sajtófőnökség, bár több főnök is ül a nyakamon. Sorsjegyárusítással még nem próbálkoztam, viszont a Volvót hatá­rozottan rokonszenves autónak találom. Néha azonban a rémület hasít belém álmomban: ülök sajtófőnökként a kisasztal mögött a járdán, és senki fia nem akar tőlem egyetlen sorsjegyet sem venni.

(Hajdú-bihari Napló, 1991)