Türelem
Türelmet kér a Magyar Televízió elnöksége: annyi pályázat érkezett be műsorok összeállítására, hogy elbírálásuk hosszabb időt vesz igénybe. A jelentkezők tehát várjanak békésen sorukra, a nézők meg addig érjék be azzal, amit látnak: egyelőre nem kapnak mást.
Megmondom őszintén, engem hidegen hagy a televízió körüli hercehurca, mert alig nézek tévét. Ezt nem érdemként, csupán tényként említem; másra kell az időm. Megbízható forrásból szerzett információim alapján annyit azonban tudok, hogy teljes káosz uralkodik a tévé és a rádió háza táján. A két intézmény élére ugyan kineveztek két jobb sorsra érdemes társadalomtudóst, de mint hírlik, ez a tény legfeljebb azt a közmondást cáfolja meg, miszerint a fejétől bűzlik a hal.
Ezek a halak nem a fejüktől bűzlenek. Romlott már minden porcikájuk, pikkejeiktől a csontvázukig. Ha valahol várat magára a rendszerváltozás, akkor a rádió és a tévé berkeiben leginkább. A bennfentesek már régen tudták, s most már szélesebb körben is egyre nyilvánvalóbb, hogy e két központi médium a kádári (aczéli) rendszer fő hatalmi támasza volt, ahová nem lehetett csak úgy a tehetség alapján bekerülni. Ott bizony szigorú megbízhatóság alapján osztogatták a helyeket, s az egykori III/III-as ügyosztály szilárd bázisra talált a vezető beosztásúak körében. No, nem azokról van szó elsősorban, akik megjelennek a képernyőn, vagy a mikrofonok mögött ülnek. Hanem azokról a potentátokról (műsorigazgatókról, osztályvezetőkről, szerkesztőkről), akik a színfalak mögött mindenható urakként döntöttek témákról, sorsokról, műsorokról.
Beavatottak szerint e tekintetben szinte semmi nem változott meg a rádióban és a televízióban. Az uralkodó elit ugyan régen fiókja melyére süllyesztette vagy más színűre cserélte piros párttagkönyvét, de pozícióit és hatalmát változatlanul őrzi. S ez ellen egyelőre tehetetlen Hankiss Elemér és Gombár Csaba. Olyannyira, hogy már híre kelt: a tévé elnöke bedobja a törülközőt, s mégis inkább Amerikába megy professzorkodni.
Amikor a nagy tekintélyű William Shakespeare-nek annak idején volt szerencséje papírra vetni híres mondatát - „Színház az egész világ" -, fogalma sem lehetett arról, hogy egyszer majd létezik Magyar Rádió és Magyar Televízió. Valószínűleg az ő halhatatlan fantáziáját is felülmúlnák azok a drámák és színjátékok, amelyek e két intézményben az elmúlt évtizedekben lejátszódtak. Most elvileg új felvonásnak kellene következnie e fórumok életében, ám a szerző(k) egyelőre ismeretlen(ek).
Vélhetnénk, majd megoldja a gondokat a demokratikusan meghirdetett pályázat, amely, nem kétséges, a szakszerűség és a tehetség diadalát hozhatja magával. Vélhetnénk - ha tudnánk, hogy kiknek a kezében lesz a döntés a pályamunkák sorsáról.
Forgószínpad, a’ la Magyar Televízió.
(Hajdú-bihari Napló, 1990)