'56 zenei emléke (Szabados György)
A színpadon négy muzsikus. Kétoldalt, félhomályban a zongorista és a fúvósok; középen, az asztal tetején kuporgó énekes reflektorfényben. Halkan, kísérteties elnyújtottsággal fuvolák szólalnak meg, hamarosan csatlakozik hozzájuk preparált hangjaival a zongora is. Az énekes némán szembenéz a közönséggel, aztán váratlanul deklamálni kezdi szöveg nélküli szövegét. Kezdetét veszi az énekmondó és a hangszeresek hol egymást fölerősítő, hol váltó, hol ellenjajduló szertartásos jelenése, Az események titkos története a „történelmen kívüli időből”.
Szabados György 1984-ben komponálta az 1956-os forradalom és szabadságharc előtt tisztelgő művét. A mintegy félórás darab először 1986-ban szűk körben a budapesti Kassák Klubban, nyilvánosan pedig 1991. október 17-én a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem aulájában, ugyancsak az évfordulóhoz kapcsolódóan hangzott fel. A szerző históriás éneknek nevezi a török idők kedvelt zenei formáját felelevenítő művét. A rendhagyó kompozíció rejtőzködő stílusa, az európaitól eltérő kifejezésrendszere egyszerre idézi a szabadságharcot, illetve a kort, amelyben született – amely három évtized távlatából is hazugsághálóval fonta be 1956 igazságát és önmagán túlmutató történelmi üzenetét. Innen a visszafogott, valóban időn kívüli fogalmazásmód, a kortárs zene és a jazz elemeit egyaránt felhasználó nyelvezet, s innen a megváltoztathatatlannal viaskodó, komorságában is emelkedett hangvétel. Szabados nem hadakozik a múlttal: a darab záró részében a muzsikusok szerepükből kilépve emberként szólalnak meg, és bocsánatot kérnek a hosszú látszatért: "Bestiális zsarnok szennyesétől féltünk / De nem sírtunk és nem sírunk / Úgyszólván a Napot szeretjük csak / Hogy lehessünk, akik vagyunk / S ezt kívánjuk tinéktek is / Minden édeseink".
A többnyire egyetemistákból álló közönséget érezhetően zavarba ejtette a történtek értelmezésének kényszere, mint ahogy 1956 áldozatvállalóinak sem volt könnyű megemészteni az elmúlt évtizedeket. Hogy a mementó ne múljon el nyomtalanul, azért a maga tehetsége szerint mindent megtett a szerző-zongorista Szabados György, a fúvós hangszereken megszólaló Dresch Mihály és Grencsó István, meg az énekmondó Kobzos Kiss Tamás.
(Új Magyarország, 1991)