'56 zenei emléke (Szabados György)

 

A színpadon négy muzsikus. Kétoldalt, félhomályban a zongorista és a fúvósok; középen, az asztal tetején kuporgó énekes reflektorfényben. Halkan, kísérteties elnyújtottsággal fuvolák szólalnak meg, hamarosan csatlakozik hozzájuk preparált hangjaival a zongora is. Az énekes némán szembenéz a közönséggel, aztán váratlanul deklamálni kezdi szöveg nélküli szövegét. Kezdetét veszi az énekmondó és a hangszeresek hol egymást fölerősítő, hol váltó, hol ellen­jajduló szertartásos jelenése, Az események titkos története a „történelmen kívüli idő­ből”.

Szabados György 1984-ben komponálta az 1956-os forradalom és szabadságharc előtt tisztelgő művét. A mintegy félórás darab először 1986-ban szűk körben a budapesti Kassák Klubban, nyilvánosan pedig 1991. október 17-én a debreceni Kossuth Lajos Tudo­mány­egye­tem aulájában, ugyancsak az évfordulóhoz kapcsolódóan hangzott fel. A szerző históriás éneknek nevezi a török idők kedvelt zenei formáját felelevenítő művét. A rendhagyó kom­po­zíció rejtőzködő stílusa, az európaitól eltérő kifejezésrendszere egyszerre idézi a sza­bad­ság­harcot, illetve a kort, amelyben született – amely három évtized távlatából is hazug­ság­hálóval fonta be 1956 igazságát és önmagán túlmutató történelmi üzenetét. Innen a vissza­fogott, valóban időn kívüli fogalmazásmód, a kortárs zene és a jazz elemeit egyaránt felhasz­náló nyelvezet, s innen a megváltoztathatatlannal viaskodó, komorságában is emelkedett hang­vétel. Szabados nem hadakozik a múlttal: a darab záró részében a muzsikusok szere­pükből kilépve emberként szólalnak meg, és bocsánatot kérnek a hosszú látszatért: "Bestiális zsarnok szennyesétől féltünk / De nem sírtunk és nem sírunk / Úgyszólván a Napot szeretjük csak / Hogy lehessünk, akik vagyunk / S ezt kívánjuk tinéktek is / Minden édeseink".

A többnyire egyetemistákból álló közönséget érezhetően zavarba ejtette a történtek ér­telmezésének kényszere, mint ahogy 1956 áldozatvállalóinak sem volt könnyű meg­emész­teni az elmúlt évtizedeket. Hogy a mementó ne múljon el nyomtalanul, azért a maga tehetsége szerint mindent megtett a szerző-zongorista Szabados György, a fúvós hangszereken meg­szólaló Dresch Mihály és Grencsó István, meg az énekmondó Kobzos Kiss Tamás.

(Új Magyarország, 1991)