A kapitány
Első igazi halottját gyászolja a friss magyar demokrácia. Csengey Dénes országgyűlési képviselő, a Magyar Demokrata Fórum alapító tagja és egyik vezetője eltávozott a politika (és az irodalom) porondjáról. Nem önszántából tette: szervezete felemésztődött az állandó idegfeszültségben, a hajszoltságban, az önpusztító életmódban.
Sokan ismerték őt Debrecenben is. A Régi Vígadó pincérei szerint ő volt az utolsó igazi bohém a városban, aki körül mindig sistergett a levegő, aki rajongói gyűrűjében úgy tudott élni – sokszor hitelben –, mint senki a környéken. Jelenség volt, kikerülhetetlen, mellőzhetetlen személyiség. A nyolcvanas évek elején rettegésben tartotta az egyetem vezetőit szabad szellemével, renitens megnyilatkozásaival, diktatúraellenes szervezkedésével. Barátja legalább annyi akadt, mint irigye, ő azonban mindig konokul a maga útját járta.
Megszállottan vitte nemzedékének szabad lobogóját a Fiatal írók József Attila Körének titkáraként, az MDF egyik szülőatyjaként, majd a magyar Parlament képviselőjeként. Igazában véve forradalmár volt; nem törődött a veszéllyel. Félelmetes vitázóként sorban semmisítette meg partnereit, s közben talán fel sem mérte, mennyire gyarapodik ellenfeleinek száma. Nagy csatákat vívott, mindig kivont karddal, olykor magára maradva, olykor önmagát is megsebezve. Magyar és demokratikus igazságokért harcolt, így lett belőle pártja „populista" fenegyereke. Az ő pártja Magyarország volt, de Magyarország nem mindig állt az ő pártján. Mégis: talán nem akad ember a hazában, akit hidegen hagyna halála.
Döbbenten és megrendülve vették a hírt mindazok, akiknek fáj az értékek elvesztése. A Régi és az Új ádáz küzdelmében az Újnak minden katonájára szüksége van, s ez a regiment most elveszítette egyik vezérét. Csengey huszárkapitány immár békésebb mezőkön ugratja a lovát – de buzdító csatakiáltásai még sokáig visszhangzanak az itt maradtak emlékezetében.
(Hajdú-bihari Napló, 1991)