A kapitány

 

Első igazi halottját gyászolja a friss magyar demokrácia. Csengey Dénes országgyűlési kép­viselő, a Magyar Demokrata Fórum alapító tagja és egyik vezetője eltávozott a politika (és az iro­dalom) porondjáról. Nem önszántából tette: szervezete felemésztődött az ál­landó ideg­feszültségben, a hajszoltság­ban, az önpusztító életmódban.

Sokan ismerték őt Debrecenben is. A Régi Vígadó pincérei szerint ő volt az utolsó igazi bohém a városban, aki körül mindig sistergett a levegő, aki rajongói gyűrűjében úgy tudott élni – sokszor hitelben –, mint senki a környéken. Je­lenség volt, kikerülhetetlen, mellőz­he­tetlen személyiség. A nyolcvanas évek elején rettegésben tartotta az egyetem vezetőit szabad szellemével, renitens megnyi­latkozásaival, diktatúraellenes szervez­kedésével. Barátja lega­lább annyi akadt, mint irigye, ő azonban mindig konokul a maga útját járta.

Megszállottan vitte nemzedékének sza­bad lobogóját a Fiatal írók József Attila Körének titkáraként, az MDF egyik szülőaty­jaként, majd a magyar Parlament képviselő­jeként. Iga­zában véve forradalmár volt; nem törődött a veszéllyel. Félelmetes vitázóként sorban sem­misítette meg part­nereit, s közben talán fel sem mérte, mennyire gyarapodik ellenfeleinek szá­ma. Nagy csatákat vívott, mindig kivont karddal, olykor magára maradva, olykor önmagát is megsebezve. Magyar és demokratikus igazságokért harcolt, így lett belőle pártja „populista" fenegyereke. Az ő pártja Magyarország volt, de Ma­gyarország nem mindig állt az ő pártján. Mégis: talán nem akad ember a hazában, akit hidegen hagyna halála.

Döbbenten és megrendülve vették a hírt mindazok, akiknek fáj az értékek elvesztése. A Régi és az Új ádáz küz­delmében az Újnak minden katonájára szüksége van, s ez a regiment most elveszítette egyik vezérét. Csengey hu­szárkapitány immár békésebb mezőkön ugratja a lovát – de buzdító csatakiál­tásai még sokáig visszhangzanak az itt maradtak emlékezetében.

(Hajdú-bihari Napló, 1991)