A szabad madárnak nehéz lett a szárnya
A Szabad Demokraták Szövetségének küldöttgyűlése nemcsak a párt, hanem az ország politikai életében is lezárt egy korszakot. Elemzésünk az előzményeket és a várható kilátásokat veszi számba.
A „bomba" akkor robbant, amikor Kis János hetekkel ezelőtt bejelentette: nem vállalja tovább az SZDSZ-elnökséget. A kisgazdapárt állandósult belső botrányaival elkábított magyar állampolgárokat derült égből villámcsapásként érte a hír: válságban az addig sérthetetlennek, kiegyensúlyozottnak láttatott legnagyobb ellenzéki párt. Megingott a mítosz, amely a szabadság letéteményesének, a demokrácia védőszentjének, a totalitarizmusra törő, tekintélyelvű MDF európai ellentettjének mutatta az SZDSZ-t. Ha ugyanis a pártelnök mond le, az olyan súlyos gondokra, belső meghasonlottságra utal, ami alapjaiban rendíthet meg egy szervezetet. És Kis János nem csupán pártelnök volt, hanem mentora, szellemi vezére annak a demokratikus ellenzéki mozgalomnak, amelyből az SZDSZ is kinőtt.
Lépések, ballépések
A tájékozott politikai elemzők azonban már régen megjósolták a válság bekövetkeztét. Előttük nem maradhattak rejtve az SZDSZ-alapítók ideológiai nézetkülönbségei, és a tömegkommunikáció jótékony bábáskodása sem fedhette el a hirdetett liberális, demokratikus alapelvek és a párt centralizált felépítése, központosított döntési mechanizmusa közötti ellentéteket, amelyek miatt a politikai ellenlábasok egyenesen bolsevik típusú pártnak minősítették az SZDSZ-t.
A központosított irányításnak, az alapító intellektuális elit szabadon érvényesülő hatalmának alighanem nagy része volt azokban a taktikai ballépésekben, amelyeket az SZDSZ elkövetett. Nemcsak törvényességi, hanem politikai szempontból is súlyos hibának tetszik például a taxis blokádban az „elnyomott" társadalom önszerveződését, az „elnyomó" kormány megbuktatására alkalmas akciót látni. Ebben az esetben a másik liberális párt, a Fidesz bölcsessége, amivel szigorúan a törvényesség talaján maradt, jócskán felülmúlta az SZDSZ stratégáinak helyzetfelismerő képességét. Úgyszintén elsietettnek, a hatalom túl korai megszerzésére irányulónak látszott tavasszal az új stratégia a kormány megdöntésére. A fordulat éppen az ellenkező hatást érte el; a csöndes parlamenti felmorzsolódás helyett egységesedésre, sorai rendezésére késztette a legnagyobb kormánypártot.
Az ellenzék kenyere
A választási kudarc és az ellenzéki szerep prolongálódása hosszú távra meghatározta a szabad demokraták politikai mozgásterét és magatartását. A választási vereség minden párt számára letaglózó élmény, a várt irányító pozíció helyett az ellenzék soványka kenyerének majszolgatása pedig egzisztenciálisan is zavarba ejtő állapotot idéz elő. Nem erre készült az SZDSZ, és nem ezzel kecseg-tette értelmiségi támogatóit sem. A kiszorítottság, a korlátozott érdekérvényesítési lehetőségek még inkább felszínre hozták az ideológiai különbségeket, amelyeket csak átmenetileg enyhített a helyhatósági választásokon a városok többségében elért győzelem feletti öröm.
Miközben a kormánypártok a sorozatos támadások kereszttüzében egyre erőteljesebben kényszerültek meghatározni saját arculatukat, világnézeti és politikai koordinátáikat, az SZDSZ mint párt nem ment keresztül irányt meghatározó, tisztító vitákon. A liberális, a szociáldemokrata és a radikális nézetek legfeljebb a párt belső köreiben vívták harcukat, az ábrázat kifelé civilizált, de elpuhuló vonásokat kezdett mutatni. A kárpótlás és az igazságtétel kérdésében tanúsított magatartás is azt jelezte, hogy az SZDSZ – egy képviselője szerint nem utolsósorban a pénzvilág és a tömegkommunikáció neoliberális köreivel fennálló szoros kapcsolatai miatt – fokozatosan elveszítette radikális antikommunizmusát, és ezzel párttagságának azt a részét is, amelyik éppen a korábbi rendszer egyértelmű tagadása és nem kifejezetten liberális eszmeisége miatt csatlakozott a párthoz.
A dilemma ez év őszére érett kritikussá, elkendőzhetetlenné: szűk körű, értelmiségi elitpárt maradjon-e az SZDSZ, avagy váljon tömegpárttá, amelyben az alapító vezérkar törvényszerűen elveszíti addigi hatalmát? Más szóval, teoretikusabban: az ideológia csinálja-e a pártot, vagy a párt az ideológiát?
Kétségtelenül személyes megrendültséget tükröznek most azok a gyászbeszédek, amely az alapítók leköszönése miatt az „eszmét" temetik, az „ügy" elvesztését siratják. (Külön bekezdést érde-melne itt a sajtó, amely SZDSZ-pártosságával, elfogultságával, a kritika elhallgatásával, a problémák elföldelésével – szándékaival ellentétesen, de – nagyban hozzájárult a válság elmélyüléséhez.) Más kérdés, hogy egyes politikai források szerint Kis János és az egykori alapítók búcsúja nem saját elhatározás függvénye volt. E vélekedések értelmében a párt külföldi támogatói az eredmények elmaradása és jövendő választási sikerekkel szemben táplált kétségeik miatt megszüntették a legnagyobb magyar liberális pártnak szánt juttatásaik folyósítását.
Caesar halott
Akár így, akár úgy, nincs könnyű helyzetben az új korszakot nyitó Tölgyessy Péter és a mellette vezetői szerepet vállaló ügyvivői testület. A vita, hogy az ideológia csinálja-e a pártot vagy a párt az ideológiát, a választással eldőlni látszott; jóllehet nehéz magyarázatot adni arra, hogy a küldöttgyűlés ugyanúgy tapsviharral búcsúztatta a leköszönő elnököt, mint köszöntötte az új vezetőt. Ma még nem lehet látni, hogy ez a váltás az SZDSZ végső megroggyanásának, avagy az új SZDSZ születésének a jele-e. Tölgyessy mindenesetre nem a régi politika javításának, hanem új célok meghirdetésének az ígéretével lépett a színre.
Mi volna ez az új politika? Nagy, belső koalíció létrehozása, a párt demokratikus működésének megteremtése, közérthető program megfogalmazása, a szűk liberális eszmekör doktriner képviseletével szemben gyakorlatias, szociálliberális vonal követése, a politikai érintkezésben a szembenállás helyett a kompromisszum keresése, az ideológiában a nemzeti jelleg erősítése. Ez a program válóban nem a régi SZDSZ-é, de ha a párton belül uralkodóvá tud válni, jelentősen kiszélesítheti a központ legitimációs bázisát, és erősebb nyomatékot adhat a mindennapi gyakorlati döntéseknek. Ez a folyamat és állapot teremtheti meg egy párt valóban demokratikus alapjait.
Bal, jobb
Saját csapdájában vergődő madár most az SZDSZ, de aligha akad józan gondolkodású választópolgár ebben az országban, akit ez kárörömmel töltene el. A demokrácia megszilárdulásának alapvető feltétele a politikai váltógazdaság kialakulása, amihez stabil, nagy tömegbázisú, világos programú pártokra van szükség. E tekintetben a magyarországi rendszerváltozás még korántsem fejeződött be, a jövőben kormányzati és ellenzéki oldalon is további átrendeződések várhatók.
Az SZDSZ olyan úton indult el, amelynek a vége ma még nem látható. Ha a magyar történelmi fejlődést és a kelet-európai folyamatokat tartjuk szem előtt, akkor azt kell mondanunk, hogy a liberalizmus soha nem jutott ekkora szerephez a térségben, mint az 1991-es választásokon. Ez ugyanakkor várhatóan jövőbeli lehetőségeit is meghatározza: az európai parlamentáris demokráciákban a konzervatív/jobboldali irányzatoknak nem a liberalizmus, hanem a baloldali/szociáldemokrata képviselet a tényleges alternatívája.
Aligha kétséges, hogy az önálló hatalmi ággá növő tömegkommunikáció támogatása nélkül a liberális pártok nem érhettek volna el ilyen eredményeket Magyarországon. A kérdés most már „csak" az, hogy a munkavállalói érdek, a baloldal mikor tör ki bénultságából, mikor szerveződik önálló politikai erővé a szabad vállalkozást favorizáló, uralkodó konzervatív ideológiával szemben. Mert végső soron nem a nézet-, hanem az érdektagoltság fogja kijelölni a pártok helyét a magyar közéletben. A történelem önmagát írja: a forradalom könyörtelenül felfalja gyermekeit, a jövő a pragmatikus politikusoké, vége az intellektuális kalandozások hősi korszakának.
(Hajdú-bihari Napló, 1991)