Alla Turca

 

Az embernek mindig van oka rá, hogy valami ne szeressen lenni. Nem szerettem volna baszk lenni Spanyolországban, néger Amerikában, zsidó Németországban, arab Izraelben, vietnami Észak-Vietnamban, litván Litvániában, magyar Ro­mániában. A világ a mai napig képtelen tudomásul venni a mást, a másságot, a kisebbség jogait.

Most török nem szeretnék lenni Bulgáriában.

Bulgáriában eddig persze bolgárnak sem volt valami jó lenni. Talán még rosszabb, mint csehnek és szlováknak Cseh­szlovákiában, lengyelnek Lengyelországban, magyarnak Ma­gyar­országon, németnek az NDK-ban. Bulgáriában legfeljebb turistaként volt jó lenni, illetve úgy sem, mert ha a sztáliniz­mus diszkrét báját a Balkán komor arcvonásaira képzeljük...

De a törökök nem turisták Bulgáriában. Úgy alakult, hogy több százezrüknek ez a hazája, oda születtek, ott élnek, verítékeznek, ott fosztották meg őket saját nevüktől, és jogaik ellen most ott tüntetnek bolgár honfitársaik.

Nagyon nem szeretnék török lenni Bulgáriában.

Ha török volnék Bulgáriában, rémülten és tanácstalanul állnék a fejlemények előtt. Mint a diktatúrában jártas, érteném, hogy az államszocializmus miért alkalmazta ideológiai arze­nál­jának éles fegyvereként a nacionalizmust - de nem találnék magyarázatot arra, hogy a fel­sza­badulás miért jár együtt az indulatok elszabadulásával. Tényként tartanám számon, hogy a monolitikus hatalom a homogenizálással, az erőszakos asszimilációval igyekezett erejét érvé­nyesíteni - de nem tud­nám felfogni, hogy a diktatúra elhalásával egy civilizált ország lakos­sága azért vonul ki az utcára, mert tiltakozik a kisebbség egyenjogúsítása ellen, és követeli a korábbi diszkrimináció fenntartását. Ez az abszurditás félelemmel töltene el, és lidérc­nyo­más­ként kísértene álmaimban.

Szerencse, hogy nem vagyok török Bulgáriában.

Pontosabban, ha jól belegondolok, én is török voltam eddig, Magyarországon - a dik­ta­túra törökje. Én sem lehettem az, aki vagyok, nem gondolkodhattam, létezhettem, fogalmaz­hattam úgy, ahogyan szeretném, a nacionalizmus vádja nélkül nem ejthettem ki a számon azt, hogy magyar, nem tiltakozhattam a nemzetvesztő politika, az egyenlősdi torz eszméjét furkós-botként használó ideológia, az ország életnedveit kiszívó ha­zug rendszer ellen. Magyaror­szá­gon - mint egész Kelet-Eu­rópában - most változik a helyzet. Felborul a négy évtizedes status quo, s minden esélyünk megvan arra, hogy márciustól nem leszünk többé törökök saját hazánkban, hogy nem a többség lesz a kisebbség, helyreáll a természet rendje, és virágba bo­rulnak a barackfák.

De mikor lesznek a törökök törökként bolgárok Bulgáriá­ban?

Csak akkor, ha mi magyarként lehetünk magyarok Magyar­országon, a lengyelek len­gyelként Lengyelországban, és a litvánok litvánként Litvániában. A második évezred végének Európájában ez az út áll a népek előtt: az irracionalizmus évtizedei után beléphetnek a fel­világosodás, az érte­lem és a humánum korába. Ez persze nem egyik napról a másikra be­kö­szöntő paradicsomi állapot, ez hosszú, keserves, áldozatokkal járó folyamat - de nincs más al­ternatíva sem oroszok, sem lengyelek, sem csehek, sem németek, sem romá­nok, sem bolgárok számára.

Nem a térképeket, hanem az emberi agyakat kell újraren­dezni. A zavar és a káosz után megfelelő helyre kell rakni bennük az ismereteket, a tudnivalókat. A huszadik században még nem kínált ennél jobb esélyt erre a történelem. Tudják ezt Lengyelországban, Romániában és Bulgáriában is. Tudja az egész civilizált világ.

Ezért most mégis szeretnék török lenni Bulgáriában.

(Magyar Fórum, 1990)